AZ ADÓTISZTNÉ ALBUMA.

Képtalálatok a következőre: magyar népmesékMicsoda összefüggésben van egy adótiszt házassága a nagy egyetemessel? Egyáltalán: mily
hasznokat merit az emberi társaság abból, ha egy vidéki adótiszt házasságban, él? Hogy a
suszterek nem halnak éhen, - ez a momentum legnyilvánvalóbb az egész problemában. Négyöt esztendei adótiszti házasság után évenként legalább hat, sőt tiz uj czipőre vagy csizmára van
szükség. Leginkább csizmára, rövidszáru borjubőr csizmára, a mely elszakithatatlannak látszik,
annak is kéne lennie, mégis elszakad.
Mily gyorsan, mily nyomoruságosan és mennyire kimegy a formájából. A gyerekek verés
nélkül már föl se akarják venni, sirnak, hogy fáj benne a lábuk, a belső reparálások feldörzsölik a kis bütykőjüket, a szög kikezdi a talpukat, az egész lábuk merő seb. És magának a
csizmának oly komikusan hunczfut arcza van, a torkán folyton enni kér, erőltetve görbén áll,
összeesik, a fülei kétfelé állanak, mint egy rosszul szoktatott, vásott gyerekéi.
Iszonyu ilyen négy pár csizma az ajtó előtt, egysorjában, hajnalban. Az egyetlen cseléd
dühösen, álmosan vágja le, ki se fényesitvén becsületesen, mert hisz nem vehet suvikszot a
maga pénzéből. Megtörli, megkeféli, megkeni egy kissé halzsirral és az valamit még javit is
rajtuk. De némelykor azon sárosan állanak ott napokig, sőt hetekig, a mig nincs cseléd, vagy a
mig az adótisztné szoknyát kap magára, kilopódzkodik, megtisztitja, megkeféli őket a
konyhában és kevesebb vagy több pietással lelöki az ajtó elé.
Brr! olyan hideg van ilyenkor a konyhában, a hol tegnap dél óta tüz nem égett, hideg az ajtó
előtt és hideg az ajtón túl a szobában is, hiába fekszenek annyian együtt. Reszketve keresi meg
a gyufát, fogvaczogva gyujt tüzet és lelki fázással fog a napi munkához, önti le ujra a tegnap
leforrázott kávét, melegiti meg a platnin a krajczáros száraz zsemlyéket.
Négy zsemlye a négy pár kis csizmához. Négyszer annyi is elkelne. Veszekedés van ezen
minden reggel. Csereberélik, csalják egymástól. Minden reggel kikap ezért egy vagy kettő,
néha mind, de leginkább az utolsóelőtti fiu. Verekednie kell velök az adótisztnek, ha egy kis
rendet akar!
De mikor a gyermekek, ah, oly kedvesek!
- Nem akarok többet! - mondá Tardonnainé, dühösen nézve végig az adótisztet. Az vállat
vont:
- Hát én akarok?!
Megegyeztek abban, hogy nem fognak kinlódni azért, hogy a suszter megélhessen. Elég négy
pár csizma egyszerre. Sőt sok; de ha már megvan, megvan. Kilencz esztendei házasság után
éppen elég. Ha Jánoska meg Izéke - biztos neve nem volt még - meg nem halnak, több kellene
még. Hanem most már egyetlen párral sem lehet több. Kezet adtak egymásnak.
- Végre nekünk is kell élni! - mondá az asszony.
33

Képtalálatok a következőre: magyar népmesék

I.
Tökéletesen igaza volt abban, hogy eddig nem éltek, hogy eddig nem élt magának. Az első
esztendőben mindjárt gyereke született, aztán megint; egy meghalt, született másik. Már a
lakás falai is telitve voltak a gyereksirás hangjaival. Ki nem jött a szoptatásból, már kezdeni
kellett az etetést. A mellét odaadta a legfiatalabbnak és azalatt ételt rágott az utolsóelőttinek.
Roppant mód étkes volt valamennyi, mint a fiók vércsék, folyton tátogatták a piros csőreiket.
Elszitták, kifárasztották, csaknem megbolondították. Másfél font húst főzött ebédre, azt úgy
szétosztogatta, hogy ő neki magának csak egy kis szopogatni való csont maradt.
- Mama! - mondá az adótiszt - én nem tudom, te miből élsz?
- Én magam sem tudom!
Néha sütött magának egy kis iróstésztát, de a gyerekek elkérencsélték tőle. Idegen helyeken
uzsonakor lakott jól. Mindazonáltal jól nézett ki, elég erős volt, sőt csinos is, ha nem nevetett.
Ilyenkor meglátszott, hogy két szemfoga kétoldalt hiányzik és a nagy, ép fogai elől sincsenek
valami nagy rendben tartva. Ilyenkor a patikárus küldött neki fogpépet ajándékba, de a
gyerekek rendesen elsikkasztották a skatulája miatt.
Elhatározta, hogy nem engedi többé. Elhatározta, hogy élni akar. Sőt elhatározta azt is, hogy
gyüjt pénzt és mihelyest az amerikai fogorvos megérkezik Pestről, betéteti a hiányzó két fogát.
Elment sétálni, lapot olvasott, ha hozzáfért, és egy a házban lakó borbélynéval együtt
előfizetett valami olcsó regénycsarnokra.
Az adótiszt hivatalban volt és a gyerekek, a kik az evésen kivül leginkább a vasut iránt érdeklődtek, felforgatták az egész szobát és vasuti szerencsétlenséget játszottak. Tardonnainé beült
a másik, a vizitszobába, a mely állandóan oly hűvös volt, mint a pincze. A falai nedvesek
voltak és a padló között állandóan apró növények csiráztak ki. A buza, az árpa; valószinüleg
az egerek hozták be. Az egerek, a melyek itt egy nagyobbszabású telepet tartottak fenn. Tele
volt velük minden lyuk, minden bútor. Különösen a garnitura, a sárga kerületű foltokkal teli
zöld ripszdiván, a horgolt kézimunkákkal leteritett karosszékek. Templomi eredetű igen
szegény egerek lehettek, mindig czinczogtak. Sőt az öregebbek sans géne sétáltak föl s alá az
egyetlen szőnyeg téglaszinű rózsáin. Tardonnainé némi utálattal, de valamelyest ünnepélyesen
ült itt, a karosszékben, maga alá húzva lábait; olvasott. Egyszer-egyszer el is felejtette, hogy
nem leány többé. Mintha csak tegnap adtak volna neki éjjeli zenét a káptalani tisztek. Künt
zajongtak a gyerekek, valamelyiknek kificzamodott a karja.
Tardonnainé kábultan nézett szét a dohos szagú szobában. Szomorú, szomorú volt itt minden!
Az ablakban muskátlik, elszáradófélben. Egy befőttes-üvegben leander-ág, a mely már egy
féléve kinlódott, hogy gyökeret eresszen a szivárványos vizben.
Ágy is volt a vizitszobában; a sárga-paplanos vendég-ágy.
- Ezt ki kellene innen dobni! gondolta magában Tardonnainé.
Aztán a politurozott kerek asztalra nézett. Egy vizitkártya-tartó és egy könyv volt rajta
mindösszesen. A tartóban egy pár elsárgult báli meghivó, banket-jegy, házassági jelentés. A
könyv: Mindszenti Gedeon költeményéi.
- Egy album kéne ide! gondolta magában az adótisztné. Egy olyan album, a milyen nekik volt
otthon. Piros plüs, a közepén egy megezüstözött réz szerelmes párral.
34
Forró vágyakozása támadt egy ilyen album, egy ilyen szép tárgy iránt. Ugy érezte, hogy ez
mindent rendbehozna itten. Ha valakitől kapna ajándékba! De kitől? A férjétől? Az tőle
kunyorál krajczárokat, a konyhapénzből koldul, hogy szivart vehessen! Meg aztán az nem is
érne semmit. Valami idegennek kellene azt venni. De kinek? Nem volt ilyen idegenje senki. A
házban lakott egy telekkönyv irnok, Búl Emil nevű, ez laposakat pillantott rá, különösen
akkor, ha vállfűzőben, felöltözködve látta, de erről az igen közönséges emberről - a ki folyton
pipaszárakat tisztított az udvaron - szó sem lehetett.
II.
Elment a boltba, nem minden szégyenkezés nélkül. A boltos csak nemrég utasitotta vissza két
gyermekét, a kik kalapot akartak venni, de pénz tekintetében atyjuk hitelképességére utaltak.
Szégyenkezve jöttek haza, különösen az egyik, a ki - barátjai és ellenségei állandó gunykaczajára, - már egy félesztendeje fezt hordott a fején. Ugy hivták: a «török», s gyakran
megverték, mert a régi városban még élénken élt a muzulmánok emléke.
Tardonnainé kiválasztott egy igen diszes albumot. Olyant, amelynek eladható voltáról a
kereskedő már rég letett. Szivesen adták neki hitelbe és rátukmáltak még egy divatból kiment
keztyüt és egy aranypettyes kalapfátyolt.
Boldog volt; fölmelegedett. Az album csaknem tökéletes; Faust és Margit volt a födelén
kiöntve nickelből. Gyönyörüen festett a szalon asztalán, daczára, hogy az ágy benn maradt,
nem lehetett hová tenni. Ő jött hát be feküdni az albumhoz.
Nem hiányzott többé semmi, csak a fényképek az albumból. Valamennyi fotografiája volt, azt
mind elpusztitották a gyerekek; pedig két igen fess ember, - rokonai, honvédtisztek - is
megajándékozta egykor névjegy-alaku arczmásával. Férje irásai között nagynehezen rátalált a
király, a királyné és a trónörökös arczképeire. Azokat helyezte el az albumban és estenden
jóleső szomorusággal el-el nézte a szerencsétlen sorsú királyfit.
«Mily szép férfi, mily magas homloka volt!» mondá magában.
Egyelőre lelke nem kivánt semmit; betelt. Az jól esett volna neki, ha férje meglátja az albumot
és számon kéri tőle, hogy honnan szerezte. El is készitette, hallotta is magában a párbeszédet:
- Honnan vetted?
- Vettem, kaptam.
- Kitől?
- Azt nem mondom meg. Ha én férfi volnék, tudnám, nem kérdeném?
Ő nevet, a férfi elhalványodik.
- Jól van, keresni fogom!
Nem, nem kereste. Pedig meglátta az albumot, a gyerekek figyelmeztették rá, a kik epekedtek
utána és különösen szerették volna bevonni vasúti természetü játékaikba.
A férj éppen csak megnézte és csupán annyit mondott:
- Hol vetted, neked pénzed van a bőröd alatt is. És nekem agyon kell kunyorálni magamat, a
mig egy pár krajczárt kapok tőled!
Egy kissé haragudott; az asszony viszonozta haragját és nem szóltak egymáshoz egy egész
napon át. Másnap este azonban kibékültek.
35
Kint vacsoráltak az eperfa alatt: kenyeret májusi vajjal és snidlinggel; Tardonnai tartlin nyert a
délután - bár egy krajczár nélkül ült le játszani - és hozatott egy liter sört. Megkinálta a
feleségét, adott a gyermekeknek, igen enyhe, családias, sőt idillikus hangulat uralkodott
közöttük. A vacsora minéműsége, avagy a snidling, az eperfa, a holdfény ellágyitotta
valamennyiüket. Az adótisztné férje vállára hajtotta a fejét és a gyerekek örömére népdalokat
dudorászott.
Később - rendbe hozván pipáit - odajött beszélgetni hozzájuk Búl Emil is.
- Emil! - mondá az adótisztné - ez szép név!
Magát az irnokot se tartotta most csunyának. A hold sütött és az irnok nadrágját hamarosan
átváltoztatta ezüst-trikóvá. Arcza is egészen kellemetesre vált; sárgás, ritka bajusza az eperfa
árnyékában tömött és fekete.
Férfias alak, kár hogy folyton pipázik. De most ezt is megbocsátotta neki, oly szelid hatást tett
az irnok arcza, így a pipaszár csutorájával a szájában. Emil nem beszélt; rendesen igen keveset
szólt, tisztes, uri, elit asszonyokkal úgyszólván soha. Az adótiszt mesélte a feleségének, -
annak idejében jót is kaczagtak rajta - hogy az irnoknak, saját vallomása szerint, soha még
nem volt szerelmi kalandja. Harmincznégy éves lett és ekkoráig csak azokat a szerelmi
kalandokat ismerte, amelyek fölött a türelmes policzia őrködik.
«Mert becsületes ember!» gondolta most magában az adótisztné. Sajnálta; fájdalmas, sőt
epekedő vonást vett észre az arczán.
«Igy szemben, en face, egy derék, megállapodott férfi!» jegyezte meg magának, amig a «kék
nefelejts» dallamára valami helyi szöveget dudolt. És nem jutott eszébe, hogy mily közönséges
az irnok alakja, amikor hivatalba megy. Pipával az utczán! A czipője mindig csikorog, úgy
megy a padlón. Sokszor mosolygott rajta, amikor utána nézett. A fülei - a melyekkel rossz
időben nem hall egészen tisztán - hátulról nézve oly nagyok és téglaveres a szinük. A kabátja
szétválik és láttatni engedi kiült furulya-nadrágját.
«Rendkivül rosszul öltözködik, de mindegy, az arcza határozottan érdekes!» folytatta tovább
néma megjegyzéseit az adótisztné. Majd megszólalt:
- Nem vétette le kegyed magát soha? - kérdé Tardonnainé, amig egy kissé reszelős kezeivel
simogatta férje nyakát.
Arra gondolt, hogy jó volna az irnok arczképét betenni az albumba. De csak egyszer volt
levéve, akkor is együttesen, több iskolatársával. Azonban készült arra, hogy levétesse magát.
Szakítottak a témával; csendesen élvezték az éjjelt. A gyerekek már lefeküdtek, részben
aludtak is, részben az ágyban való jobb helyekért verekedtek.
- Oly szép a természet! - mondá Búl Emil.
Az asszony édesdeden sóhajtott:
- Egész éjjel is elülnék itt kint!
Az udvar csakugyan igen kedves és szines volt ezuttal. Az eperfa lombosodott, két kései
almafa virágzott; a kis baraczkfákon már mutatkozott a gyümölcs. A fákhoz kötött szárítóköteleken fehér alsó-ruhák és az udvarbeli cselédek piros, kék és halványzöld kartonruhái
lógtak. Azonkivül a melegviz - a város természetes mosó-bassinje - közel esett ide. Onnan
békaszó és az asszonyok sulyokjának ritmikus hangjai hallatszottak át.
Tardonnainénak nem akaródzott bemenni.
36
- Oly nehéz a bucsu innen! - szólt, és amig elálmosodott férje vállaira nehezkedett, erősen
megszorította az irnok kezét. Az ajtóban - az adótiszt már a czipőit vetette le - még egyszer
megállt, még egy pillanatig gyönyörködött a természetben, még egyszer kezet adott Búl
Emilnek és csendesen mondá:
- Vétesse le magát, kérem, én kérem: vétesse le magát!

0 Megjegyzések