Napóleon 4

Két nappal házasságkötése után Bonaparte Nizzában átvette a francia „Itáliai Hadsereg” vezetését, és 1796. március 27-én sikeres hadjáratot indított Észak-Itáliában az osztrák és szárd–piemonti erők ellen. Győzelmet győzelemre halmozott és elfoglalta Milánót. Katonái Lodinál „A kis káplár” (le petit caporal) becenevet adták neki. Kiszorította az osztrákokat Lombardiából, és legyőzte a pápai állam hadseregét is. Mivel VI. Piusz pápa ellenezte XVI. Lajos király kivégzését, a Francia Köztársaság annektálta a Pápai Állam egyes területeit. Bonaparte figyelmen kívül hagyta a Direktórium utasítását, hogy vonuljon Róma ellen, és fossza meg a pápát hatalmától. (Egy évvel később egyébként Berthier tábornok elfoglalta az „örök várost”, és február 20-án VI. Piuszt börtönbe záratta, aki a fogva tartása alatt meghalt.) 1797-ben Bonaparte már Ausztria ellen vezette seregeit, és tárgyalásra kényszerítette Ferenc osztrák uralkodó főherceget. A Campo Formió-i békeszerződés Észak-Itália területének nagy részét a Francia Köztársaság uralma alá rendelte, Németalfölddel és a Rajna melletti területekkel együtt. Bonaparte ezután Velencébe vonult és megadásra kényszerítette a várost, véget vetve a Velencei Köztársaság ezeréves függetlenségének. 1797 végén Bonaparte az általa elfoglalt észak- és közép-itáliai területek nagy részét egy, a csatlós Ciszalpin Köztársaságban egyesítette.
Az itáliai hadjárat sikere nyomán Bonaparte franciaországi politikai befolyása is egyre nőtt. Két folyóiratot jelentetett meg, névleg a seregei számára, amelyeket azonban Franciaországban is széles körben olvastak. 1797 májusában Párizsban kiadta harmadik újságát, „Le Journal de Bonaparte et des hommes vertueux” címmel. Az 1797-es évi választások megnövelték a royalista párt hatalmát, mintegy figyelmeztetve Barrast és szövetségeseit a Direktóriumban. A royalisták először Napóleont kezdték támadni itáliai fosztogatásai miatt. Bonaparte szeptember 4-én Augerau tábornokot küldte Párizsba, hogy államcsínnyel vegye át a hatalmat, és tisztítsa meg várost a royalistáktól (fructidor 18.). Ez ismét Barras és republikánusai kezébe adta a hatalmat, de Napóleon seregeinek a városban kellett maradniuk, hogy fenntartsák a rendet. Bonaparte decemberben győzelmes hódítóként tért vissza a fővárosba. Népszerűsége messze felülmúlta a Direktórium tagjaiét. A Direktórium ekkor, – tartva Napóleon növekvő befolyásától – kinevezte őt az Egyiptom ellen készülő hadsereg parancsnokává.
Korabeli angol karikatúra Napóleonról, ahogy Saint-Cloud-ban feloszlatja az Ötszázak Tanácsának ülését
Bonaparte következő hadjárata súlyos kudarccal végződött. Seregével Egyiptom ellen vonult, hogy a briteket elvágja IndiátólMálta elfoglalása (1798. június 10.) után Alexandrián keresztül Kairóba vonult, és 1798. július 21-én a „piramisok csatájában” legyőzte a mamlúkok hadseregét. A Horatio Nelson admirális vezette brit flotta azonban augusztus 1-jén a nílusi csatában legyőzte a francia flottát, így Napóleont elvágta Franciaországtól. Az Egyiptomban rekedt hadvezér folytatta az ország közigazgatásának átszervezését, a kíséretében lévő tudósok pedig az ókori egyiptomi kultúrát tanulmányozták. Miután az Oszmán Birodalom hadat üzent Franciaországnak, Bonaparte bevonult SzíriábaAkkónál azonban a brit parancsnokság alatt harcoló törökök visszavonulásra kényszerítették.
Eközben létrejött a második francia-ellenes koalíció, amelynek hadereje 1799 tavaszán visszaszorította az itáliai hadsereget. Emiatt Franciaországban zavargások kezdődtek a Direktórium ellen. Bonaparte tábornok – seregét Egyiptomban hátrahagyva, a rá vadászó brit flotta éberségét kijátszva – néhány hívének kíséretében visszatért Párizsba.
Hazatérése után Talleyrand közvetítésével Sieyès direktor tárgyalásokat kezdett Bonapartéval a kormányzat megdöntéséről. Az államcsíny szervezői között volt Napóleon bátyja Lucien, - az Ötszázak Tanácsának október 23-án (brumaire 1-jén) megválasztott elnöke Roger Ducos direktor, - Joseph Fouché rendőrminiszter és Talleyrand. 1799. november 9-én (brumaire 18-án) a törvényhozó testületek ülését áthelyezték Saint-Cloud-ba, Párizstól nyugatra, és Bonapartét bízták meg a fővárost védelmező seregek parancsnokságával, miután az összeesküvők rémhíreket terjesztettek el a jakobinusok szervezkedéséről. Másnapra a képviselők rájöttek hogy államcsínnyel állnak szemben, és követelni kezdték hogy Bonapartét fosszák meg a hatalmától, aki válaszul a katonáival feloszlatta az Ötszázak illetve a Vének Tanácsát. Néhány képviselőt visszatereltek a kastélyba, ahol utasításra határozatot fogadtak el egy ideiglenes, háromtagú konzulátus felállításáról. Ennek tagjai Sieyès, Roger Ducos és Bonaparte lettek.

Az első konzul[szerkesztés]

Emblem of Napoleon Bonaparte.svg
Bonaparte mint első konzul
(Ingres festménye)
1800 februárban az államcsínyt Napoleon és köre népszavazással próbálta legitimálni, de a történészek bebizonyították, hogy választási csalás történt. Az 5 millió választópolgárnak kb. 46,26%-a, kb. 2.313.000 polgár szavazott, közülük 1.550.000 szavazta meg az alkotmánymódosítást. Lucien Bonaparte belügyminiszter, Napoleon testvére, az Igen szavazatok számát közel megduplázta, és olyan végeredményt hozott ki, mely szerint a választópolgárok 99,94% elfogadta az új alkotmányt, és csak 0,06% ellenezte.[1]
Első konzulként lényegében katonai diktatúrát hozott létre. Óriási hatalom összpontosult a kezében: ő nevezte ki a minisztereket, a tábornokokat, a köztisztviselőket, a bírákat és az Államtanács tagjait.
1800-ban Napóleon serege élén átkelt az Alpokon Itáliába, ahonnan az osztrákok csaknem teljesen kiűzték a franciákat, amíg ő Egyiptomban volt. A hadjárat balszerencsésen indult a franciák számára, mivel Bonaparte stratégiai hibákat követett el. Bár a Masséna tábornok vezette francia erőket az osztrákok Genovában ostromzár alá vették, az osztrákok ezzel jelentős erőforrásoktól estek el. Ennek, illetve Desaix tábornok utolsó pillanatban érkező erősítésének köszönhetően júniusban Bonaparte éppen hogy győzni tudott a marengói csatatéren. A lunéville-i béketárgyalásokon a bátyja, Joseph állt a francia delegáció élén. Az osztrákok vonakodtak elismerni Franciaország újonnan szerzett területeit, ezért Bonaparte parancsot adott Moreau tábornoknak, hogy mérjen ismételt csapást Ausztriára. A Hohenlindennél elszenvedett vereség után az osztrákok végül meghátráltak, 1801 februárjában pedig aláírták a lunéville-i békét. Az angolokkal 1802-ben kötötték meg az amiens-i békét. Az augusztus 2-án lezajlott manipulált választásokon Napóleont örökös konzullá választották.

A császár[szerkesztés]

Imperial Coat of Arms of France (1804-1815).svg
I. Napóleon császári díszben
(Ingres festménye)
Az 1804-es Cadoudal–Pichegru-féle royalista-összeesküvés véres megtorlását és Enghien hercegének kivégeztetését követően a Szenátus felajánlotta Bonaparte tábornoknak a császári címet, és 1804. május 28-án kikiáltották a császárságot. 1804. december 2-án a párizsi Notre-Dame-székesegyházban VII. Piusz pápa jelenlétében Napóleon megkoronázta magát. A „franciák császára” családtagjainak (Lucien öccse kivételével) császári hercegi címet adományozott, legkiválóbb tábornokait Franciaország marsalljaivá léptette elő (1804), és híveinek új, császári nemességet hozott létre (1808). 1805 májusában Milánóban Itália királyává koronázták.
Napóleonnal szemben 1803 és 1805 között csak az erős hadiflottával rendelkező Nagy-Britannia volt képes ellenállást kifejteni. A császár 1804-ben hozzálátott az Anglia elleni invázió előkészítéséhez (boulogne-i expedíció), azonban 1805. október 21-én Nelson a trafalgari csatában megsemmisítő vereséget mért a francia–spanyol hajóhadra, így Napóleon terve a szigetország meghódítására meghiúsult. 1805-ben Nagy-Britannia, Oroszország és Ausztria létrehozta a harmadik koalíciót, melyhez 1806-ban Poroszország is csatlakozott, létrehozva a negyedik koalíciót.
Napóleon megtámadta az oroszokat és az osztrákokat, és győzelmet aratott Ulmnál, majd Austerlitznél (1805). A poroszok Jénánál és Auerstädtnál (1806) szenvedtek vereséget, az oroszok pedig Friedlandnál (1807). A tilsiti béke után Napóleon lett Európa irányítója. Angliát a Berlinben 1806-ban kiadott kontinentális zárlattal próbálta térdre kényszeríteni.
A fájlhoz képjegyzet tartozik
A Birodalom 1811-ben.
Sötétlila: Franciaországhoz tartozó terület; Világoslila: Franciaország szövetségesei.
1809-ben lerohanta Spanyolországot és Portugáliát (félszigeti háború), ez azonban a lakosság ellenállása miatt véres és elhúzódó partizánháborúba torkollott. Az osztrákok által kovácsolt ötödik koalíció újabb támadást indított ellene, Károly főherceg vezetésével Aspern-Esslingnél komoly küzdelemre késztették (itt szerzett halálos sebesülést egyik legjobb barátja, Jean Lannes marsall), de Ausztria Wagramnál ismét vereséget szenvedett, így Napóleon Bécset is elfoglalhatta. A wagrami csatát megelőzően Napóleon Magyarországra is betört. A győri ütközetben (1809) legyőzte János főherceg osztrák és József nádor magyar nemesi felkelő seregét. (Ez volt a magyar nemesi felkelés (inszurrekció) utolsó fegyveres bevetése.)
A Spanyolországban és Portugáliában elszenvedett kisebb kudarcok ellenére Napóleon 1810-ben hatalma csúcsára jutott. Hogy uralmát a többi európai uralkodóval szemben is legitimálja, saját dinasztiát kívánt alapítani. A hódítások révén létrejött csatlós királyságok rendszere, amelyek trónjain többnyire rokonai ültek, Spanyolországtól Lengyelországig, Itáliától Hollandiáig terjedt. Legfőbb vágya az volt, hogy fiú örököse legyen, ezért elvált Joséphine-től, aki nem tudott neki gyermeket szülni, és feleségül vette a 21 évvel fiatalabb, Habsburg-házból való Mária Lujza osztrák főhercegnőtI. Ferenc osztrák császár legidősebb leányát. 1811-ben megszületett a trónörökös, Napoléon François Joseph Charles Bonaparte, akit azonnal Róma királyává nevezett ki.
A fájlhoz képjegyzet tartozik
Napóleon visszavonul Moszkvából (1812)
Időközben megromlott a kapcsolat Franciaország és Oroszország között. Néhány sikertelen megegyezési kísérlet után 1812. június 24-én Napóleon hadjáratot indított Oroszország ellen. A mintegy 453 000, más források szerint akár 6-700 ezer fős Grande Armée átkelt a Nyeman határfolyón. Napóleon a francia hadsereg zömét elvitte és támogatásul szinte Európa minden sarkából gyűjtött csapatokat, így Itáliából, Németország valamennyi államából, Spanyolországból és Portugáliából, Németalföldről, a Balkánról, Lengyelországból. Csatlakozásra kényszerítette az osztrák császárt is, annak serege révén magyar és cseh katonaság, sőt a magyarországi nemzetiségek is részt vettek az oroszok elleni háborúban. Oroszország elleni ilyen hatalmas invázióra legközelebb csak a második világháborúban kerül sor. Az oroszok egy ideig csak visszavonultak és a felperzselt föld taktikáját alkalmazták. Mihail Kutuzov, az orosz hadsereg főparancsnoka végül Borogyinónál felvette a harcot Napóleonnal. A borogyinói csatában (1812. szeptember 7.) egyik fél sem tudott kicsikarni döntő győzelmet, az oroszok ismét visszavonultak. Napóleon elfoglalta az égő Moszkvát, de a tél közeledte miatt visszavonulásra kényszerült. November végén a Berezina folyón való átkelésnél a Grande Armée maradványa is kis híján megsemmisült.
1813-ban minden addiginál szélesebb keretekben létrejön a Napóleon-ellenes hatodik koalíció. Napóleon 1813 májusában ismét diadalmaskodott az oroszok és a poroszok fölött Lützennél és Bautzennél. Nem fogadta azonban el azt az egyébként roppant előnyös feltételeket tartalmazó békeajánlatot, amelyet Ausztria ajánlott fel a prágai kongresszuson. Ekkor az Osztrák Császárság is csatlakozott a Napóleon-ellenes koalícióhoz. Hatalomra kerülése óta a legnagyobb kudarc Lipcsénél, a „népek csatájában” érte, ahol a Grande Armée – a szövetséges (szász, württembergi, hesseni) csapatok átállásai miatt – megsemmisítő vereséget szenvedett az egyesült orosz-német-angol-svéd haderőktől. 1814-ben a koalíció csapatai már elérték Franciaország határát. Kihirdették, hogy nem a francia nép ellen, hanem a császár ellen harcolnak. Márciusban elfoglalták Párizst. 1814. április 6-án marsalljai követelésére Napóleon császár Fontainebleau-ban lemondott a trónról fia, Napoléon François Joseph herceg javára.