Tüskevár 2. rész (részlet)

Képtalálatok a következőre: tüskevár

Ugye? – mosolygott Matula. – Aztán ne úgy fogja azt a halat, mint a lapátnyelet… Ez a célzás a lapátnyélre nem esett jól Tutajosnak. – Majd holnap gyakorlom… – … de a tüzet igazán rendesen rakta meg – enyhítette a légkört az öreg –, aztán, ahogyan nézem, két hét múlva úgy megy már az a csónak, akár a vidra. A bográcsot fel tudná állítani? Gyula örömmel csattintotta be bicskáját, és ment a bográcsért, mert feltört markával sehogy sem tudta fogni a síkos halat, aztán rendesen kikészített mindent, ahogy az öregtől látta. Sót, paprikát, tányérokat, kenyeret, evőeszközt – mindent. – Látja, Gyula – pislogott Matula elismerően –, ilyen voltam én is legényke koromban. Amit tudtam, azt már nem kellett nekem parancsolni, mert szerettem tenni. Tutajos egyszerre elfelejtette a lapátra való célzást, és a dicséret a szívét simogatta meg. És Matula most szólította másodszor keresztnevén a gyereket… amitől még otthonosabb lett a tűz környéke. – Most már csak pihengessen, hamarosan eszünk, Besötétedett. Az ég lassan kivirágzóit, a fák feketén nyúltak a levegőbe, a lángok játékosan nyaldosták a bográcsot, és Matula árnyéka sem volt hangosabb, mint az öregember hangtalan mozgása. A tűz világosságának udvara nem volt nagy, és Gyula gondolatai nem tudtak ebből a körből kiszabadulni. Elindultak ugyan a? elmúlt év eseményei és emberei felé, de a világosság határán elhanyatlottak, vagy visszakerengtek a tűzhöz, Matulához, a nagy harcsához, feltört kezéhez – önmagához. Aztán szinte mindenről megfeledkezett, csak a tüzet nézte. a lángok lengő lobogását a tűz sokféle színét, a kék, vörös, sárgásfehér, kormospiros villanásokat, a zsarátnokok összeomlását, s a hamu születését. Most nem gondolt a tűz és az égés fizikájára, a tankönyv mondataira és a szavakra, amelyek tudományos kalickába zárták ezt az élő csodát, amelyei csak nehezen tudott megzavarni a halászlé csalogató illata. Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet, és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet. amely ellobban, és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki, aki megkérdezze, hogy mi hát a tűz tulajdonképpen. Gyula tűnődő gondolataiban benne rezgett az egész elmúlt nap, az egész év s fiatal életének minden elvillanó emléke. De ezek a gondolatok nem tudtak szigetté érni, mozdulatlan, megfogható talajjá, csak tengernek maradtak, amelynek “apró hullámai eltűnnek a látóhatár végtelenségében. A tűz pattant néha, mintha valami elégedetlen szikrát lőtt volna ki sötét számkivetésbe, s az öregember szeme is elkísérte a kis csillagot rövid útjára. Mert Matula is úgy nézte a tüzet, mint Gyula, s az öreg szemében is úgy lángolt a tűz, mint a fiú szemének tükre. De ő sem gondolt tulajdonképpen semmire, mert a tűz megemésztett mindent, még a gondolatokat is. De aztán megszólalt egy kis bagoly. – Kuu-vik! Kuu-vikk – mondta csodálkozva, mert ő is tisztelte a világosság hatalmát, ám talán nem szerette. Megleste az embert és tüzet, de közel nem ment hozzá, mert neki nem adott semmit sem a tűz, sem a világosság. A bagoly a sötétség madara, és annak a balga hitnek a vámszedője, hogy sötétben nem lehet látni, tehát szabad a vásár. Ezt hiszik a pockok, az egérkék s a többi kis rágcsálók mind, nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről, mert ő lát is, és hall is, és ebből él. – Mi az, Matula bácsi? – Kis bagoly, mondja is a nevét, hallja? Azt mondja, hogy: Kuvik. – Kicsi? – Mint egy kurta rigó, merthogy farka alig van. Kiabál a szamár, ahelyett, hogy vadászna, de minden este megkiabálja a tüzet. Lehet, hogy nem szereti… na, tartsa a tányérját. Tutajosunk csak most zökkent vissza önmaga valóságába, és ez a valóság irgalmatlan éhségről panaszkodott. Gyula odahaza néha csak Piri mama rimánkodására evett, de itt minden alkalommal úgy érezte, hogy gyomra szinte harmonikázva könyörög valami falatért, legyen az kenyérhéj vagy akármi. Ezek után pedig megmerítette kanalát az élvezetek habjaiban, melyek ugyan csípősnek bizonyultak, de áldóan melegnek, mint a tűz, és a száj mondhatott, amit akart. a torok és a levezető utak krákoghattak tetszésük szerint, t reális gyomor lelkendezve ölelte magába a lével vegyesen érkező húsdarabokat. Csend volt egyébként, csak a kanál koccant néha a bádogtányéron, és Csikasz tuszkolt tapintatosan, mert szerinte az öreg gazda túlméretezte a paprikaadagot. Csikasz helyes érzékkel kettőjük között hasalt, később azonban egy nagyobb hallejjel a kunyhó mögé szaladt. Matula csak a fejével intett arrafelé: – Eldugja holnapra… – Nem lesz szagos, ebben a melegben? – Megbüdösödik, persze, de azt nem bánja. Adjak még? – Csak a húsából, Matula bácsi, ha van… – Van hát, csak egyék, mert olyan vékony a nyaka, hogy gémnek is elmehetne. Gyula nem haragudott meg vékony nyaka lebecsülésén, és elnyelt még két vastag szelet halhúst, akkora kenyérrel, amit otthon két nap alatt sem evett meg. Utána még rétest ettek Nancsi néni küldeményéből, aztán almát. Aztán Matula kellő zörgéssel, de percek alatt elmosogatott, Gyula szótlanul törölgetett, és az ágyra gondolt, bár az előbb elhatározta, hogy Bütyök levelét még egyszer elolvassa. Matula letakarta a kondért. – Úgy vélem, eltehetjük magunkat holnapra. És mivel Tutajos is “úgy vélte”, rövid idő múlva csak a széna zizegett néha, és kint, a kunyhó előtt a hamvasodó parázs derengett, aztán elfulladt az is, mintha a vacsoratűz is álomra csukta volna szemét. A kunyhóban az öreg csősz pipája parázslóit, de a füstjét látni már nem lehetett. De nem is nézte senki. Tutajos a kígyókra gondolt, mert mintha a nádfalban mocorgott volna valami, de ez a gondolat felületes volt és átmeneti. Ebben a pillanatban óriáskígyók verekedhetnének leopárdokkal a kunyhóban és a kunyhón kívül. Tutajos arra sem ébredne fel, és nincs is az az ágyúdörgés, ami a fáradt, de igen jóllakott, valóságos nyolcadikost fel tudná emelni az egészséges álom élettelen mélységéből. A határtalan nádas éjszakájából ekkor kelt fel a hold. Csikasz nem szerette a holdat, ezért hátrament a kunyhó mögé, ahonnét nem kellett ránéznie. Mert ha a kutya nem ment árnyékba, úgy érezte, hogy a testes bolygó szinte megharapja. Nem tudta levenni róla szemét, s egyidejűleg idegei is felborzolódtak. A kis kutya ilyenkor vagy vonított, vagy ugatott, vagy ugatott is, és vonított is, megfelelő szünetekkel. De – órák hosszat. Nem is volt semmi baj, ha Matula nem aludt a nádi tanyán, de ha ott volt, nem szerette ezt a hangoskodást, és kiszólt: – Hallgass! Csikasz elhallgatott, és pár perc múlva újra kezdte. – Elhallgass Csikasz, mert baj lesz! Ez a hang már komoly volt és fenyegető, de a holdsugárzás ellenállhatatlanul kényszerítette további ugatásra. – Csikasz, hozzád vágok valamit… Hát ne nézd, ha félsz tőle. De Csikasz nem tudta megmagyarázni, hogy ez más, mint a félelem, mint ahogy a tenger hullámai sem tudnák megmagyarázni látszólag oktalan rohanásukat az ár és az apály kikényszerített útjain. És tovább ugatott. – Gyere ide! Ez volt az a hang, amit a kutya végképpen nem szeretett. Ez volt az a hang, ami több volt, mint fenyegetés, és Csikasz megadóan ment Matula keze ügyébe. Először is kapott egy hatalmas pofont, azután pedig nyakára került a lánc, amit a kis kutya nappal is utált. – Ha egy szusszanást hallok, négybe váglak! Nem lehet tudni, hogy Matula miért ragaszkodott a négyes számhoz, de ez már Csikaszt nem is érdekelte. Bánatosan hajtotta okos fejét két első lábára, és látatlanban is tovább utálta a holdat; a büntetést azonban nem feledte el. Ezután, ha elkezdte gyalázni az érthetetlen égi vándort, elég volt megrázni a láncot: – Csikasz! – és a kutya rohant a kunyhó mögé, ahol nem érezte idegein azt az ugatásra kényszerítő birizgálást. Később már erre sem volt szükség, mert ha a telihold idegesítette, sürgősen árnyékba vonult, és megvárta, amíg olyan magasra emelkedik, ahova már csak erőszakolva lehetett volna felnézni. A kis kutya – úgy látszik – szemen át kapta a titokzatos sugarakat, amíg a hold szuszogva kapaszkodott az ég alján, de ha már magasan volt, kikerült Csikasz látóköréből. De most még alacsonyan volt, ezért a kunyhó mögött foglalta el magát. Ez a foglalkozás pedig mi lett volna más, mint – evés? Előkaparta hát a halfejeket, és gondosan megette a tartalékot. Aztán lefeküdt, fülelődött, és becsukta a szemét. A kunyhóból nyugodt lélegzés hallatszott, a berek mélyén egy bagoly szólt, a rekettyés éjszakájában valami ijedt madár pityegett – talán álmában –, és messze a sík vizekről a vízimadarak aggódó, figyelmeztető kiáltásai. Ezek mind megszokott hangok voltak, melyek átestek az éberség rostáján, Csikasz tehát nyugodtan alhatott. A hold lassan mászott felfelé, és aligha törődött vele, hogy az alvó földi világnak általános nyugtalanságot okozott. Különös fénye nem a megszokott világosság volt, mert az ezüstös derengés csak szép, de nem jó. Nem volt elég világos, és nem volt elég sötét. Ilyenkor óvatosabbak az éjszakai ragadozók, mert árnyék kíséri őket, és óvatosabbak a békés kintalvók, mert jobban lehet őket látni. Holdvilágos éjszakák után nappal pihen a vad a legsűrűbb sűrűségekben, ha ugyan a szúnyogok és egyéb vérszívók engedik pihenni. Matulát például nem engedik. Egy-két szúnyog addig hegedül az öreg füle körül, amíg óvatosan felkel, összekotorja a parazsat, és vastag ágakat tesz rá. Aztán ugyanolyan csendesen lefekszik, és pipára gyújt, így aztán nagyjából megtisztul a kunyhó belseje és környéke is. Vastag füst szárnyal a kunyhóban, amitől a szúnyogok azonnal távoznak, de füst születik a parázs felett is. A vastag ágak nem lobbannak lángra, de füstöt sóhajtanak, s ez a füst megül a tisztáson, mert olyan mozdulatlan a levegő, hogy a legfinomabb pehelytoll is lassan, merőlegesen szállna le a földre. A holdat egy-két kis felhő kíséri, mintha nem tudnának elszakadni a szépségtől, amit az éji vándortól kaptak, és láthatólag jól érzik magukat a dermesztő magasságban. De hűsül lent is a levegő. A folyó ködöt álmodik, a nádas hideg párát lehel, s a nappali élet nehéz, bomló párolgását elnyomja a növények édes, kesernyés, tiszta illata. Tutajos akkorát lélegzik a betóduló üde levegőből, hogy sóhajnak is beillik, és egyáltalán nem gondol arra, hogy egy ilyen mély sóhaj nemcsak a tüdőnek jó – ami csak átmeneti szerve a vér felfrissítésének –, de kiégeti a vérből a salakot, melyet jórészt a néhai dévérkeszeg termel Tutajosunk gyomrában. Nem, Gyula nem gondol most a testére, nem gondol semmire, nem is álmodik, mert egész lénye az alvás kellemesen élettelen állapotába van vastagon beágyazva. Hajnal felé azonban már sűrűbben változtat helyet, sőt könnyelműen nyújtózkodni is próbál, de ez ellen a növekvő és izomlázas test olyan erősen tiltakozik, hogy majdnem felébred. De öntudatáig még ez sem ér el. A hold ekkor már a nyugati égen ballag, ezért Csikasz a kunyhó előtt, a tűz mellett foglalt helyet, és most már ő is valóban alszik, befejezéséül az éjszakának. A csalitokat most már vastagon átszőtte az éji köd, de a ködlepedők felett végigleng hamuszín kámzsájában az ébredés puha szolgája, a szürkület. – Káár – káár – mondta ekkor egy trombitahangú varjú az égerfán, de azt nem lehetett tudni, hogy mi a “kár” tulajdonképpen. Talán hogy a tűzrakás mellett nem maradt semmi ennivaló, s még azt a semmit is Csikasz őrzi? Nem, a szürkevarjút csak egy másik varjú értette volna meg pontosan, de mást az sem mondhatott volna, mint hogy: káár… így ezzel a kérdéssel nem is érdemes foglalkozni. Gyula azonban felébredt rá, de a legszorosabb barátság sem mondhatná, hogy Tutajosunk valami különösebb értelmességgel nézett volna a derengő világosságba. Valljuk meg, hogy első pillanatban azt sem tudta, hol van, vagy hogy került ebbe a nyirkos hajnalba, amely felett egy agg varjú szolgáltatja az ébresztőt. Lehunyta tehát szemét, amíg gondolatai nyikorogva elindultak, tétován tapogatva az este elszakadt szálak végeit. Amikor aztán újra kinyitotta szemét, és elhelyezkedett végre a valóságban, nem értette hirtelen, hogy mi van kezével, lábával, vállával, hátával, sőt ezen testrészek egyes részleteivel is. – Sssszszhh… jó reggelt, Matula bácsi! – Hajnal van még – mondta Matula, aki ragaszkodott a pontos megállapításokhoz –, amúgy egészségére szolgáljon az éjszakai nyugodalom. Úgy látom, nehezen mozog. – Mintha mozsárban törtek volna össze. – Az a jó! Most aztán: hegyibe… – Mi? – Rádógozni. Ha most elhagyja magát, elölrül kezdődik az egész. Tutajos bánatosan nézett elkínzott tenyerébe, s még az ujjait sem merte kinyújtani. A tenyerében két lapos, fehér hólyag helyezkedett el, de egyébként is fel volt törve, karcolva, szúrva és vágva. – Nehéz lesz, Matula bácsi. – Persze – mondta az öreg –, persze – aztán nem is szólt már az ügyről. Nehéz lesz, hát nehéz lesz. – Most eszünk valamit, valami jót, amilyent még nem evett. Gyula ködös gondolatai szétrebbentek a képzelet tekervényes útjain, s olyasmire gondolt, hogy Matula már megjött a horgászatból, bíbictojás rántottát tálal, vagy Nancsi néni küldött valamit. – Rakjak tüzet? – Dehogy. Hideget eszünk. Akkor mégis Nancsi néni – gondolta Gyula, és leült. – Nem fürdik meg? Addig én elkészülnék. Gyula meghökkent, és elfelejtette fájdalmait. Ez alkalommal be kell vallanunk, hogy Tutajos ezt a nomád életmódot imitt-amott megfürödve bár, de mindenféle nagyobb mosakodási kényszer nélkül képzelte. Pláne így hajnalban. A derengő világosságban ónos harmat alatt roskadozott minden fűszál, a folyó felől hűvös szellő érkezett, és megnyúzott teste a vízbe merülést elképzelhetetlennek tartotta. – Nem hoztam fürdőnadrágot sem… Nancsi néni is elfelejtette. – Kár, ámbár én nem arra gondoltam, hogy a fürdőnadrágot kellene megfüröszteni. De ha fél a víztül… Vagy a békák előtt szemérmeskedik… – Dehogy… aztán meg is fázhatnék. – Volt itt egy tudományos kutató – piszkálta Matula a tüzet feleslegesen –, az ilyenkor a csónakról fejelt a vízbe, aztán azt mondta, úgy érzi magát, hogy fel tudná dönteni a világot. Egészen langyos ilyenkor a víz. De hát nem akarásnak nyögés a vége… Tutajosunk mérgesen rángatta fel csizmáit, és csúnya dolgokat kívánt az edzett kutatónak. Odahaza Piri mama vajszíve csak amolyan macskamosdást engedélyezett… itt meg… hogy fejest… Imbolyogva talpra állt, de menekülő gondolatait Matula nem engedte szóhoz jutni. – Türülközőt vigyen… Gyulánk tehát ott állt kackiás csizmákban ugyan, de alsónadrágban és még kiálló bordái is reszkettek. Matula leplezetlen fitymálással nézett végig a fiú túlnőtt, nyurga alakján. – Hát nem törné össze a mázsát, annyi bizonyos… ámbár fürdő után nagy étvágya van az embernek. Mire megfordul, készen leszek a reggelivel. Sietni nem kell. Gyula hóna alá csapta a törülközőt, és elindult a folyó felé. “Az egész osztály röhögne – dühöngött magában –, anyám összecsapná a kezét, Piri mama rohamot kapna, apám az asztalra ütne… de ha elmondom…” És elképzelte magát, tízpercben az udvaron, a megszokott baráti körben. “… kérlek szépen, hajnalban leszaladtam a folyóra, a csónakról fejest, pár percet úszkáltam… utána a házat tudtam volna f eldönteni.” Ez olyan tetszetős gondolat volt, hogy megállt kiélvezni, és szinte látta Dubovánszky nagy birkaszemét… De megfeledkezett arról, hogy szúnyogok is vannak a világon. – Hüüü, azanyátok! – lódult meg Gyula, otthagyva jeles barátait a szúnyogokkal együtt, akik azonban ujjongva követték a hajnali lakomát. Igen, Gyulának volt egy olyan gondolata is, hogy Matula – végeredményben – nem lát a partig, ámbár az öreg mosolygott volna ezen a csecsemőgondolkodáson. Matula tudta, hogy szúnyogok is vannak a világon, tudta, hogy a rekettyebokrokról felzavart dalnokok megeszik a jámbor ifjút, ha nem megy a vízbe, és Matula amit tudott, azt jól tudta. Tutajos sürgősen lerúgta a csizmákat, kibújt egyetlen ruhadarabjából, és ha nem is fejessel, de enyhe idegenkedéssel beleereszkedett a vízbe. – Blutty! – mondta a folyó, és összecsapott a meggondolatlan ifjú feje felett. “Micsoda ökör vagyok – emelkedett ki Gyula a habokból –, megmondta az öreg, hogy a víz egyszerre mély” – és sértődötten úszott át a túlsó partra. De a víz igazán meleg volt, s Gyula úgy érezte, hogy összetört testét bársonyos kezelésbe vette a folyó. És ha már bent volt, úszott kicsit lefelé, kicsit felfelé, aztán felmászott a csónakba, óvatosan leszárította magát, s úgy érezte, ha nem is házat dönteni, de valamit tennie kell. Hazáig rohant tehát, törülközővel csapkodva a lesben álló szúnyogok felé. – Na, milyen volt? – érdeklődött Matula. – Mit eszünk, Matula bácsi? – Kocsonyát. Amit a bográcsban hagytunk, megkocsonyásodik reggelre, és pirított kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte, hogy ez körülbelül a teteje a szakácskönyvekben található ínyencségeknek. A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt, de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren olvadó lé!!! Ettek hangtalanul. – Van még, Matula bácsi? Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret. – Hát mit mondtam? – Matula bácsi… erről nem is lehet beszélni! Nancsi néni elbúj ha tik Piri mamával együtt. – Szó köztünk maradjon… – emelte fel az öreg bütykös ujját, jelezve, hogy ez olyan titok, mint a fehérnép érzékenysége a főzési tudomány körül. Azután pálinkát öntött magának és Gyulának is, de a fiúét vízzel keverte. – Ez való a tetejibe. – Neem… – rebegte Gyula – nem szoktam. – Csak igya meg. Erre a zsíros kocsonyára nem szabad tiszta vizet inni. Gyula rossz emlékű irtózása csak addig tartott, amíg a folyadék leérkezett, és a kocsonya felett elhelyezkedett, utána ismét a bográcsba pislogott. – Szabad még? – Azér’ van. – Nem rontom el a gyomrom? – Halhússal még senki sem rontotta el a gyomrát. Gyula evett, ivott és észre sem vette, hogy hosszabb árnyékot vetnek már a fák, mert a messze nádas felett égő tündökléssel akkor emelkedett fel a nap. Matula a tarisznyába csomagolt. – A messzilátót akassza a nyakába, a szúnyogolajat meg zsebre. Bemegyünk a nádba, kicsit körülnézünk. A kutyát nem kötöm meg, most már talán tudja, hogy nem szabad elcsavarogni. Itt maradsz! – reccsent a készülődő Csikaszra. – Itt maradsz, mert kétfelé váglak… Csikaszt már a kétfelé vágás is megrémítette. Múltkor négyfelé, ma kétfelé nehéz a szegény kutya sorsa. Mikor azonban a kondér egész maradékát megkapta, már csak félszemmel nézett a távozók után. – Átmegyünk – intett Matula a csónak felé –, a nagy víz mellett van egy kis gunyhó, abból nézdelődhetünk. A túlsó part olyan volt, mint az innenső, de kevésbe járt, s a gyalogutat inkább csak lábbal lehetett kitapogatni. A feldübörgő madársereg most már nem ijesztette meg Gyulát, inkább ismerősöket keresett köztük. Egy helyen lekanyarodtak a töltésről. A nádasban keskeny ér húzódott befelé, s a fűzfához csónak volt kikötve. Matula nem nyúlt az evezőhöz, hanem hosszú rudat emelt fel. – Ezzel jobban megy. Szűk a hely, és kicsi a víz is. És csáklyázva indultak a kanyargó vízen. – Jó lesz, ha bekeni magát. Gyula szót fogadott, de közben érezte, hogy a folytonos kanyargás közt is egy irányba mennek. Látni azonban csak pár lépésre lehetett. Árnyékban volt még minden, s a víz olyan sekély, hogy a csónak néha sárban csúszott. A szúnyogok azonban kedvetlenül szálltak vissza leshelyükre, megállapítva, hogy az ilyen rossz szagú ember egyszerűen élvezhetetlen. Gyula alaposan bekente magát, így maradéktalanul élvezhette a reggeli csónakázást. Itt-ott kis madarak bujkáltak a nád közt, de nem repültek fel, és egy helyen gyönyörű, húsos levelű virágok voltak a vízen. – Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. Ezt az elnevezést Tutajosunk szentségtörésnek érezte. – Ez a gyönyörű virág? – Vannak, akik tündérrózsának mondják, de a levele olyan, mint a töknek. Meg a szára is. Gyula nem tudott válaszolni. – Kráá… rákáká – trombitáit felettük egy gém, és ijedten rúgta el magát a nagy fűzfáról. – Nehézség a pipaszár lábadba! – kívánta Matula. – Azt hiszed, megijedünk? Később vadrécék rebbentek fel a nádból. – Innét már vigyázva kell menni, hamarosan kiszállunk. – Itt? – Hát hol? Szedheti is már a cókmókot. Csak csendesen. A csónak mellett mintha út látszott volna, de ezen az “úton” is átcsillogott a víz. – Mindig a nyomomban, de ne álljon meg sehol, mert ez nem sétatér. És Gyula már előre elhitte, hogy a nádi út valóban nem sétatér. Hát még később! Ingatag gyaloglás volt ez nagyon. Néhol bokáig, néhol térdig süppedve, bujkálva, mégis gyorsan haladtak. – Ne csörtessen, az áldóját, máris figyelnek… Gyula azt sem tudta, hol vannak, és azt sem, hogy kik vagy mik figyelnek. A zajongás azonban elhallgatott, és Matula majdnem úgy kúszott be valami sűrűségbe, amiről kiderült, hogy egy leskunyhó. Gyula szuszogva mászott bagószagú nevelőapja mellé. – Talán nem vettek észre, ne mozogjon. A fiú megdermedt, de szeme szokta már a homályt. Matula elővette bicskáját, és a befelé nőtt nádleveleket kezdte sorjában levagdosni, de maga a nádszál ettől meg sem mozdult. – Van már két hete, hogy erre jártam, aztán a nád mindjárt elfoglalja, ami az övé. Még a likakat megtisztogatom, aztán vigyázva bújjon ide előre. A kunyhó aljában vastagon volt a száraz sáslevél. – Ez nem vizes, Matula bácsi… – Nem hát. Cölöpön van az egész. Deszka az alja, de nem lehet látni, mert a nád benőtte. Kint pedig újra elkezdődött a sokhangú lárma. Gyula óvatosan odacsúszott az öreg mellé, s amikor kileskelődött egy pillanatra, elakadt a lélegzete. Előtte volt az egész tó és kicsit alatta is, mert a kunyhó magasabban volt a víznél. És előtte volt a csodálatos madárvilág kora reggeli jövése-menése, egész, látszólag gondtalan élete. És milyen közel! – Jaj, Matula bácsi… – lehelte Tutajos, és csak a kezével mutatta, hogy nincs szava arra, amit lát. Mindjárt a nyílás előtt egy szürkegém álldogált, mereven, mint a katona a díszőrségen, bár a gém nem őrzött senkit, és nem parádézott senkinek. Rideg sárga szeme a vízen volt, és pár perc múlva a hosszú csőr levágott a vízbe, de olyan tüneményes gyorsasággal, hegy Gyula már csak a halat látta. ezüstös csillanását, csapkodó farkát s a gém fejének következő mozdulatát, amivel a halat egyenesbe irányította. Aztán két nyelés, és a gém újra megmerevedett, mintha semmi nem érdekelné a világon. – Halat fogott a szürke – szólt hátra, de Matula nem válaszolt, mert a tarisznyát rendezte, és hogy a gém halat fog, ez olyan természetes, amire kár a szó. De Gyula nem is várt választ, hiszen a vízen mozgó ezernyi madár, a napfelkelte ragyogása, a mozdulatlan, mégis suttogó nádas, a hangok ezerféle színe, a vadrécék sziszegő szárnyalása, egy-egy madár felbukkanása, ahol az előbb még nem volt semmi, egy rétihéja puha szárnyalása, csérek rekedt kiáltása, szárcsák versenyfutása a vízen… úgy szétkapkodták gondolatait, hogy az öreg válasza már úgyis elkésett volna. – Jajjaj… szsz, Matula bácsi, mi ez? Viszi a fiait… Jaaj… – Gyula nyögött a gyönyörűségtől, Matula pedig kileskelődött egy másik nyíláson. – Vöcsök, búbos vöcsök. Ha a gyerekek elfáradtak, felkapaszkodnak az anyjukra. Gyula úgy érezte, hogy ezt a látványt sem lefényképezni, sem lefesteni, de még elmondani sem lehetne. Az élet öntudatlan szépsége volt ebben a lágy mozgásban, az anya óvatos úszásában s az öt kis pelyhes gombóc szeme csillogásában, amint ültek az anyai páholyban, aki kirándulni vitte az apróságokat a nyár s az idő ezen végtelen reggelén. Az egyik kicsi még ásított is, s ez olyan kedvesen derűs volt, hogy Gyula bekapta maszatos ujjait, ne nevessen. Aztán… – … brrrsssplutty… – eltűnt a látomás, s az előbbi héja majdnem lekapott egy kis utast a vöcsök hátáról, de csak a vizet súrolta, mert addigra a család eltűnt a víz alatt. – Dögölj meg! – csapott Gyula a térdére. – Nem fulladnak meg a kicsinyek? – Ne féljen. Eddig már összeszedte őket az öreg. Nem árt nekik egy kis oskolázás. – Matula bácsi, mért nem hozunk puskát? – Meglűtte volna a héját? – Talán meg… – Talán!… Egy lövéstől világgá megy minden. Aztán ha meg is lőné, ki kellene érte mászni, összegázolni a gunyhó elejit, és kellene két hét, amíg ide bátorkodnának. Nem éri meg. – Igaz, igaz, de hát mégis, hátha nem vigyázott volna az anyjuk. – Vigyázzon! Azért anya, az a dolga… – … aztán a héja mégis megfogott volna csak egyet is. – Ha tudja, fogja meg. Annak meg az a dolga. Gyula ebbe nehezen nyugodott bele. – Az a vöcsök mégis ártatlan. – Hát embert nem eszik, de ha a halak beszélni tudnának, alighanem mást mondanának… az ivadékhalat tucatszámra szedi össze. Ekkor nagy zenebona támadt a víz felett. Két szürkevarjú vészes károgással üldözött egy nagyobb madarat, amely látszólag nem törődött a szürkékkel. – Visz valamit – mondta Gyula izgatottan, s olyan érzése volt, mintha az éles karmok a saját horpaszába mélyedtek volna. – Kánya. Alighanem szárcsát. A fiú ijedten nézett az öregre. – Csak nem a mi kis szárcsáinkból? – Fene tudja, hol fogta, nagy a nádas, szárcsa meg van elég… Gyulában megint valami ellenkezés támadt. Ki is mondta: – Mégiscsak kellene az a puska. – Lehet. Talán ki is hozom, aztán – talán – meg is lőjük a kányát. Három-négy fia van annak is, aztán éhen döglenek. Sipákulnak egy darabig – talán két-három napig éjjelnappal, amíg elhallgatnak… Gyula ezen nagyon elgondolkodott, Matula pedig megfontoltan nekikészülődött, hogy rágyújtson. – Tudja – tömte a pipát –, jobb, ha mi nem szólunk bele ezeknek a dolgába. Mikor én gyerek voltam, százszor ennyi volt itt a madár, de lehet, hogy ezerszer. Persze kánya is, meg sas is, és meg se látszott, amit azok megfogtak. Biztos, hogy a hitványát szedték össze. De aztán idegyüttek a madárfogók az Állatkertből, összeszedtek mindent, még a kócsagokat is, akkor aztán megfogyatkozott a madárnép. A kényes madarak nem is jöttek vissza. Több kárt tettek az állatkertiek egy nyáron, mint a kányák meg a többiek húsz év alatt. Akkor még a hercegé volt a berek. – És engedte? – Nem törődött vele, talán nem is tudta. Az inspektor Pesten lakott, az se sokat értett hozzá. Az idevalók hiába jajgattak, mink meg nem szólhattunk, mert hamarosan kívül rakták a bocskorunkat. így volt, bizony. – A fene egye meg – mondta Tutajos mély meggyőződéssel –, de most már nem jöhetnek? – Ide? Egy lélek sem… hacsak nincs írása. Az orvhalászokat a motorcsónakos rendőrök szedték össze, az összevissza kószálókat meg mink. És a bíróság most nem három napra csukja be, aki törvényt vét. Aztán – lássa – visszajöttek a kócsagok is, a többiek is, amint rend lett a berekben. Gyula ezen is elgondolkozott, de aztán szemét megint csak odavonzotta a nyílás, amely tüneményes mozinak bizonyult, a valóság szereplőivel a végtelenség vásznán, eredeti, színes felvételekkel. Mert soha nem az történt, amit várni lehetett, és soha nem lehetett tudni, melyik szereplő lép fel a színpadra, mikor lesz belőle főszereplő, mikor tűnik el, vagy mikor ölik meg, nemcsak az önkéntelen szerep szerint, hanem valóságban és végérvényesen. És ez a szerep nem volt játék, ez a szerep az élet komoly valósága volt. Itt nem voltak fakardok, művilágítás és papírkorona; itt nem uralkodott senki, s az egész színjátékot valami láthatatlan rend igazgatta, a tojástól az elmúlásig. Mindenki magának élt és magáért, mégis összetartozott az egész, az idő, a táj, a mozgás s a természet milliószínű egységében. Tutajosunk is valami ilyesmit gondolt vagy akart gondolni, de ezeket a gondolatokat mindig megzavarta valami. Most például egy másik szürkegém ballagott a nyílás elé, és Gyula majdnem hangosan nevetett, mert ez a csupa láb, csupa nyak madár olyan esetlen volt, olyan tanácstalan, olyan végtelenül csipás kamasz, amilyen csak egy gémfióka lehet, aki megunta a fészket, a testvéreket, és felfedező útra indult. És most csak állt, vartyogott valamit, és a nagy vízzel nem tudott mit kezdeni. Aztán elindult a másik szürkegém felé, imbolyogva és panaszosán krákogva. – Alighanem az anyja – suttogott Matula –, majd meglátjuk. – Éhes vagyok! – recsegett a kamasz. – Éheees… A másik gém merev volt, mint egy karó. Szemében a felismerésnek, a gyengédségnek semmi nyoma, s ha olvasni lehetett volna benne, talán azt mondja: – Ki engedte meg, hogy elhagyd a fészket? – Éhes vagyok, éheees… – nyújtogatta nyakát az ifjú felfedező, és a recsegéshez még a szárnyával is verte a taktust. Az anyamadár hirtelen odafordult, mire a kölyök kitátotta a száját. A két csőr összeölelkezett. – Mit csinálnak? – Eteti… hát nem látja? Az imént fogott hal a jelek szerint helyet cserélt, mert látni lehetett, amint az öreg nyakában feljön valami gombóc, azt átrázza a fia szájába, aztán a gombóc a fiú nyakában elindul lefelé. – Huh, de gusztustalan – köpött Gyula önkéntelenül. Matula megrántotta a vállát. – Hát tányérjuk nincs, mit csináljanak? Aztán, ha a kis gémnek jó, akkor jó. És a kis gémnek – úgy látszik – nagyon jó volt, mert alig emelte ki anyja a csőrét, már újra krákogott. – Még… méééég… Az anya erre sietve elindult a nádas felé. – Méég… mééég… – loholt utána a fiú, de az öreg rá sem hederített. A nádasból is újabb követelődzés recsegett, és a begyében levő maradékot már a többi gyermeknek tartogatta. – Meg is veri, ha nagyon ugrál – intett utánuk Matula, de a továbbiakat már látni nem lehetett, és csak percek múlva hallgattak el a fiókák. Rövid idő múlva már újra kint állt az anya, és leste a halat. – Kezdheti elölről – mondta Matula, aztán felkapta a fejét, mert olyan hang hallatszott a levegőből, mintha gőz sistergett volna, utána valami sziszegéssel. – Most… most nézzen ki… gyorsan! A sustorgás majdnem zúgássá erősödött. Gyula két kis gömböt látott elvillanni a lyuk felett, nyomukban egy szürkéssárga, fecskeszárnyú madárral. Aztán csattant a víz, a gömbök eltűntek, az üldöző pedig lefékezve, könnyed ívben lendült újra magasba. – Kerecsensólyom. Jól nézze meg! De a csörgőrécékkel csak akkor boldogul, ha meglepi őket. Röpülni azok is tudnak. Hiszen látta. A sólyom a víz felett körözött, ahol a kis récék eltűntek. – Elmehetsz, ahol a part szakad – mosolygott Matula a sólyom felé –, azokból már nem eszel. A sólyom meg is fogadta Matula tanácsát, elment, s amerre ment, a levegőben levők sürgősen leszálltak a vízre, és csend lett általában. Gyula megizzadt az izgalomban és az aggódásban a kis récékért, de aztán megnyugodott, mert egyszer csak felbukkant két kis fej, aztán óvatosan kiemelkedtek a barnás, pettyes, csillogó tollú apróságok. – Azt hittem, agyonütötték magukat. – Ezek? Olyan mellhúsuk van, mint a vas… de azért enni is finomak. – A gém meg sem ijedt. – Azt nem lehet tudni, de ilyenkor inkább az nem ijed meg, amelyik a földön vagy vízen van. A sólyom csak a levegőben parancsol, a földön agyonütné magát. De a levegőben agyonrúgja, vágja, amelyikre szemet vetett, aztán leszáll rá, amikor leesett. Bizony még a nagy szürkelúdnak is kitöri a nyakát. A sólyom ekkor már messze járt, a víz megnyugodott, s mintha a madarak mozgása is lustult volna, mert tikkasztó melegét feleslegesen pazarolta a nyár. Az öreg gém meggondoltan árnyékba vonult, ahova a kunyhóból látni nem lehetett; csak a récék bukdácsoltak fáradhatatlanul, és egy kanalas gém szürcsölte a vizet, de ő is a nád árnyékában. Az árnyék azonban mindenütt fogyott egyre-egyre, s a kunyhóban is főni kezdett a levegő. Matula kiverte a pipáját. – Mára talán elég is volt? – Gyula pihegett, és megtörülte verejtékes homlokát. – Máskor is kijövünk? – Persze, de ilyenkor elhúzódik minden, s aligha lát már újat. A hajnal jó a leskelődésre meg az alkonyat, de ilyenkor már csak akkor mozognak, ha muszáj. Csendesen húzódjunk kifelé. A csónak körül is forrón szikrázott a víz, s Matula az égre nézett. – Idő készül, nem érzi? – Nem érzek semmit. – Nem érzi, milyen fülledten tűz a nap? – De azt érzem. – Na, hát ez azt jelenti, hogy két-három órán belül itt az idő. Ahogy nézem, nagy csihi-puhi készül, csak jég ne legyen. Majd ha kiérünk, jobban körülnézünk. Gyuláról folyt a veríték, pedig Matula tolta a csónakot, és amikor felmásztak a töltésre, szuszogtak a forró, párás levegőben. Az öreg inge a hátara volt tapadva. – Na, még most se érzi? – De érzem, Matula bácsi, de csak most tudom, hogy ez mit jelent. Mintha valami ülne a mellemen… izzadok, és ez a meleg más meleg, mint ami tegnap ilyenkor volt. – Jól mondja! De nézzen csak fel: nincs színe az égnek, és akármiben lefogadok, hogy Csikasz már a parton vár bennünket. Nagyon fél a dörgéstől, pedig amúgy nem fél semmitől. A kutya sokkal hamarabb megérzi. Ballagtak az ájult melegben. Tű táj ős megint külön-külön érezte szétzilált csontjait, feltört marka is jobban fájt, és amit reggel már alig érzett: sajogni kezdett gyógyuló felégése is. – Ilyenkor olyan buszma az ember gyereke – mondta Matula –, mintha fejbe verték volna. Még a pipa se köll… ami pedig nem jelent jót… Oda nézzen! A túlsó parton Csikasz ugrándozott, halkan vinnyogva. – Gyertek már, gyertek, mert a bőrömből bújok ki. – Nem mondtam? Máskor megintettem volna, hogy otthagyja a gunyhót, de ilyenkor nem szólok neki, mert nem lenne igazság. Amikor átcsónakáztak a túlsó partra, Csikasz azonnal Matula mellé állt, előbb azonban egy-két vakkantással elmondta, hogy baljós sejtelmei vannak a légköri viszonyokat illetőleg. – Jól van, no – legyintette meg Matula a szorongó őrszemet –, mink is tudjuk. Eredj előre. S Csikasz azonnal az élre állt, de vissza-visszafordult, mintha állandóan ellenőrizte volna: jönnek-e ezek a parancsoló személyek. Gyula úgy érezte, mintha a kunyhó környéke, s az egész táj más lett volna, mint máskor. Nyomasztó kedvetlenség ült a levegőben. A bokrok és fák mintha összehúzódtak volna, a füvek meg se rezzentek, mintha mindenre valami száraz pára ült volna. A levegőben nem lehetett egy madarat sem látni, csak a bögölyök zümmögtek és szúrtak kegyetlenül. – Együnk? – kérdezte Matula. – Nem kívánok semmit – vallotta be Gyula –, semmi étvágyam. – Ez így van ilyenkor, legokosabb ledőlni, ámbár aludni sem tud az ember. Úgy érzem, hamarabb itt lesz, mint gondoltam. Hallja? – Hallok valamit, de eddig azt hittem, repülőgép. – Nézze a kutyát. Csikasz mereven ült, de két füle felállt délnyugatnak fordítva, mint két kis lehallgatókagyló. De kint ekkor már apró széllökések érkeztek, amelyek aztán elhaltak, és újra figyelőre feszült minden. – Hallja? Ekkor már világosan megmordult messze valahol az ég, olyan messze, mintha a föld hörögne, és – egészen halkan, mégis félelmetesen. – megzendült a végtelen nádas. A tűzhely hamuját kis forgószél kavarta fel, egy-egy levelet szárnyára vett a feltámadt szél, és minden fűszál megdőlt a szél egyenletes nyomásától. – Csak jeget ne hozzon – sóhajtott Matula –, a zab még lábon áll, a búza fele keresztben… a kukorica gyenge… Gyula hallgatott, s a feszültséget figyelte önmagában s kint a levegőben. – Nagy idő készül – mondta Matula –, de nem lesz hosszú. Ami ilyen hirtelen jön, nem tud megállni. Az égerfák is susogni kezdtek, s az ég úgy elszürkült, mintha porrá vált köd úszott volna a nap alatt. A nádas legmélyebb hangján zúgott már, és az a távoli rettentő feszültség egyre közeledett. – Kinézek – mondta Gyula. – Hát nézzen. Amikor a fiú elment a kunyhó takarásából, a szél majdnem fellökte. És ez a szél nem hullámzott, és nem vett lélegzetet. Egyenletesen rohant, mint a zuhatag vize, amely előtt nincs akadály. A nádas egészen lefeküdt, a fák keservesen sóhajtottak, s egy nagy reccsenés azt mondta, hogy valahol egy vastag ág törött le. Gyula alig tudta nyitva tartani a szemét, mert mindenféle törmelék repült a levegőben, de amit látott, ijesztően szép volt. A délnyugati ég már fekete volt, mintha sötét hegyek nőttek volna a látóhatár mögötti mélységekből, és a völgyek hamvas szakadékaiban úgy jártak a villámok, mint a takács vetélője. A felhőhegyek csipkés taraja sárgásfehér volt, mint az ázott szalma vastag füstje, amely mögött eltűnt a táj és az ég. A szél most már ordított. Egész ágak, nádszálak, levelek utaztak vad száguldással a levegőben, s úgy lehetett érezni, hogy az a rémséges, mozgó fal a következő percben rádől a világra. De legfélelmetesebb volt ebben a pokoli színjátékban a kísérőzene, az a szívszorongató, gurgulázó hörgés, az az állandó morajlás, a szörnyű feszültség szikrázó fenyegetése, hogy még egy pillanat, és szétrobban az egész világ. A fiú megbűvölve, reszketve állt ebben az ítéletidőben. Borzongott, de nem félt, reszketett, de nem fázott, és észre sem vette, hogy nagy esőcseppek kopognak körülötte; eltűnt már a nap, a felhőhegyek már elrohantak felette, s amikor már úgy érezte, hogy az a fojtott végtelen erő az ő mellkasát is szétveti, egy rettenetes, recsegő, az egész eget széthasító lobbanásban feloldódott minden. Tutajosunk félig vakon, de erősen igyekezett a kunyhóba, mert az istennyila mintha végigrepesztette volna az égi óceán fenekét: locsogva dőlt a földre az eső. Matula megtömte pipáját, Csikasz kényelmesen végignyúlt Gyula ágya mellett. A fiú is eldőlt a szénán, és nézték a kunyhón kívül esőtől füstölgő világot. Néztek, és nem szóltak, de minden mozdulatukban a megkönnyebbülés, a felszabadult lélegzés volt érezhető. Messze látni most nem lehetett, de nem is akartak messze látni, mert idegeikben a látóhatár már szélesedett, és szívükben álmosodó nyugalom csordogált. Gyula azt még látta, hogy az öreg leteszi maga mellé a pipáját, aztán csak az eső sustorgása hallatszott a kunyhó tetején és elhalóan az egész, nagy rétségen. Később már az se… Alom nem járt akkor azon a tájon, és Gyula a fáradt öntudatlanságban talán a semmit, a táguló ürességet álmodta, ami csak érzés, de nem gondolat. Ha valaki bevilágított volna a kunyhóba (mert odabent mindig árnyék volt), csak azt látta volna, hogy a három lény lélegzése egyre mélyebb, s az arcok egyre kisimultabbak. Ez persze nem vonatkozik Csikaszra, akinek arcvonásait sűrű szőrzet díszítette, de orra alvás közben nyugodtan szívta az esőszagot, s azt mély szusszanásokkal helyeselte. Közben – amíg az emberek aludtak – háromszor is kiment a bejárathoz, aztán visszament a helyére, s abban a pillanatban lehunyta a szemét. Amikor azonban negyedszer ellenőrizte az időjárást, és megfordult, most már Matulához ment, mert megérezte, hogy az öreg parancsnok nézi. Csikasz odabújt Matula keze mellé. – Esik még – szuszogott Matula markába –, de nem sokáig. – Te csak mindig mászkálsz… te kutya. Gyula erre ébredt fel. – Elaludtam. – Én is – mondta Matula –, meg ez a kutya is, de ilyenkor a legjobb az alvás. Hanem az éjjel elkel majd a takaró… – Hideg lesz? – Meghűsül az éjszaka ettül a sok víztül, párátul. Gyula maga elé nézett, s egyik tankönyve jutott eszébe. Még a betűket is látta: … a párolgás hőelvonással jár…” A levegő már most is hűvös volt, de az eső lankadt, s a rohanó vihar már messze keleten nyargalt, alig hallatszott ide a dörgése. – Ilyenkor jár legjobban a hal, de ki a fenének van kedve ilyenkor halászni? – tűnődött Matula. – Aztán a ménkű is szereti a vizet. A vasat jobban szereti, az igaz, de a vízbe is odavág néha, meg némelyik fába. A nyárfát nagyon szereti, a tölgyet, szilfát meg fűzfát is – ilyenek alá soha ne álljon. ha már muszáj az eső elől valahova elhúzódni. Vadgesztenye meg bükkfa alá már odaállhat, de legjobb az égerfa. A gunyhót is azért raktam ide. Villámvágta éger nincs az egész berekben, de nyárfa annál több. Ha meg olyan helyen szorítja meg az idő, ahol elbújni nem lehet, aztán nagyon csapkod a ménkű, legjobb hasra feküdni. Azt a kis ázást jobban elbírja az ember, ámbár néha a ménkűt is kibírja. – Hogyan? – Úgy, hogy van ilyen is. A komámat is megcsapta egyszerre a sógorral együtt, aztán megmaradtak mégis. – Hogyan? – Az úgy volt – éppen szénát hordtak –, hogy a förgeteg beszorította őket a házba, mert alighogy lerakodtak, leszakadt az idő. Azt mondja a koma: “Hallod-e, Jancsi, most megnyírhatnál, úgysem tudunk mást tenni, a hajam meg már akkora, hogy be lehetne fonni.” Kiültek aztán a pitvarba, mert a szoba sötét volt. Fele fejivel már meg is volt, amikor odavágott. – Hova? – Az ollóba – fene a gusztusát! Jancsi eldobta az ollót, és akkorát ordított, mint egy oroszlán, a sógor meg csak lefordult a székről, de egészen megkékült. – És nem halt meg? – Mondom, hogy megmaradt. Egy hétig még dadogott egy kicsit, meg olyan füstösforma volt, de amúgy nem lett semmi baja. Azóta a sógor nagyon tisztöli a ménkűt, és ha megdörren az ég, otthagy kapát, kaszát, aztán csak hazafelé. Azóta borbélyhoz jár, de oda is csak szép időben… Hát így volt, azonban úgy látom, szakadozik az ég, világosodik. Estére jó idő lesz. Az eső ekkor már kimerültén párázott. Szürke függönyét elvitte keletre, és Gyulának olyan jó érzése volt, mintha egy kisebb vizsgán esett volna át. A könnyűség érzése volt ez és – igen – az éhségé. Ezt persze nem mondta meg, csak kerülő úton közelített a cél felé. – Most nem tudunk tüzet rakni…. – Éhes? Matula egyetlen szóval átvágta Tutajosunk gondolatainak fondorlatos kanyargóit, és a fiú ismét megállapította, hogy Matula nem méltányolja a finomkodás kitérőit, és nem engedi magát ezeken a felesleges csapásokon vezetni. – Szóval éhes, de mi a fenének Ádámnál, Évánál kezdeni? Már mondani is akartam, hogy rakja meg a tüzet, csak vártam, amíg az idő kicsöpögi magát. Fa van, száraz nádat meg talál itt bent is. Nyugaton megszakadt az ég, és a szétesett felhők közül csodálatos ragyogást nyilazott a berekre a narancsszínű nap, a keleti eget pedig átívelte egy széles, csillogó szivárvány. – Most már megrakhatja a tüzet, a szivárvány a végét jelenti az esőnek, csak több nádat tegyen alája, mert a fa vizes. A szél most már teljesen elállt, mintha az eső szétverte volna a légi hullámokat, így a nádból és vizes rozséból születő vastag füst egyenesen nyúlott felfelé. Ez a füst még gőzzel volt vegyes, de aztán pattogni kezdett a fa, kilobbantak a lángok, s egyszerre véget vetettek a gőzös, nyöszörgő nyavalygásnak. – Most rakja körül vastaggal, csúcsosan, s ha az leégett, tojást sütünk szalonnával és zöldpaprikával. Nancsinak sok esze van, hogy a tojásra is gondolt. – Nem fogunk halat? – Nem bánom, nézze meg, milyen a víz… ha nem sajnálja a bőrét… Tutajosunk tehát megnézte, milyen a víz, de nem látta meg Matula kaján pillantását, amikor elindult. A rövid füvű kis tisztás után egyszerre övig ért a fű, és teljes vízkészletével rádőlt a gyalogúira. Jó, ezt még Gyula “megúszta”. A víz belefolyt a csizmákba, a nadrágon át combjait erősen hűsítvén. A magas fű után jött a háromméteres sűrű rekettye, amely a legkisebb érintésre záporral könnyített magán, oly mértékben, hogy Tutajosunknak nagy kedve lett volna visszafordulni. – Huh… hühü – hajladozott a fiú, de mire kiért, ázott pacalnak érezte magát, aki ezek után semmiféle vízre nem kíváncsi. De a tapintatlan nevelőapa azt mondta: nézze meg, milyen a víz, hát megnézte, milyen a víz. A víz ronda volt, mint egy felháborodott gyomor, és majdnem olyan sárga, mint egy epeömlés. Tutajos undorral nézte a vizet, és ha nem fázott volna olyan kegyetlenül, Matulát azzal “büntette” volna meg, hogy megvárakoztatja, hadd aggódjon, hol van olyan sokáig. A megtorló gondolatok azonban lagymatagok voltak a valóság és a józan ész parancsaival szemben. Ezek ugyanis azt mondták, hogy Matula egyáltalán nem aggódik, mert nem aggodalmaskodó természetű, ezenkívül jó lesz sietni és levetkőzni, mert máris a fogát veri össze, úgy reszket… persze, előbb még újra meg kell fürdeni az összehajlott bokrok szövevényes hűsén. – Juhéé – verte át magát a rekettye esőzónáján, és még mondott egyet-mást, amit nem jegyez fel Tutajosunk nyári életrajza… – Na, milyen? – nézett rá az öreg. – Moslék! – legyintett a fiú elkeseredve. – Mért nem mondta, Matula bácsi, hogy… – Minek mondtam volna, azt esetleg elfelejti, de ezt nem felejti el. Vetkőzzék le, és álljon ide a tűz mellé, meglátja, milyen jót tesz… Tutajosunk duzzogva vetkőzött, de a jó meleg megbékítette. “Te voltál, Tutajos, az ökör – gorombáskodott magával –, most legalább megtanultad!” Matula közben kirakta a fiú ruháit a tűz mellé száradni. – Erről se feledkezzünk meg – mondta kissé szemrehányóan –, mert nem én veszem fel holnap. A ruhák versenyt gőzölögtek Tutajossal, aki rézbőrűként állt a lemenő nap fényében, ámbár ez a bőr vedlett volt az égés folytán, hogy aki ránézett, kedvet kapott vakaródzni. De hát itt legfeljebb Matula nézhetett volna rá, Matula azonban nem volt kíváncsi Tutajosunk daliásnak egyáltalán nem mondható termetére. Matula a tűzre nézett elgondolkodva. – Hanem – és hármat szívott a pipán, mintha ezalatt még egyszer meggondolná, amit mond –, hanem azt meg kell hagyni, Gyula, tüzet már tud rakni… Tutajosunk kissé elpirult a dicsérettől, s foszlott bőrözete alatt végigbizsergett valami simogatás, ami nagyon hasonlított ahhoz az érzéshez, amikor Kengyel azt mondta: “Látod, Ladó, ezt nevezem én feleletnek! Csak azt szeretném tudni, máskor hol az eszed.” – … – mert – folytatta Matula – tüzet rakni nem tud mindenki. A tűzrakást nem lehet csak úgy összehányni, de egymásra rakni sem, hogy ne legyen lélegzete. A tüzet meg kell építeni, mint a házat… szóval így, ahogy ez van! A gatyáját miért nem veti le? Gyula enyhén megrándult, aztán idegenkedve végignézett ösztövér mivoltán. – Megszárad így is… – Okosabb, ha leveti… Ezek után Tutajos nem tehetett mást, mint szemérmeskedve ugyan, de kibújt a nevezetes ruhadarabból, és a lehető legkisebb méretűre összehúzván magát, ott állt, mint Ádám. aki azonban valószínűleg daliásabb lehetett. A túlzott szeméremérzet azonban lassan lefoszlott róla. Amint végignézett magán, alig ismert saját testére, melyet a nap, a sásvágások, karcolások és terjedelmes kék foltok térképeztek összevissza. A bőr, amit hozott, alaposan meg volt szabdalva, és tejfehérsége eltűnt, mint márciusban a hó, amikor kibújnak alóla barna szántások. – Kezd színe lenni – bólintott az öreg, és szemében olyan természetes mérlegelés volt, mintha egy csikót nézett volna a vásáron, egy fát az erdőn vagy egy csónakot a vízen. És Gyula, aki még Piri mama előtt sem vetkőzött le soha, most ezt természetesnek érezte, és mélyet lélegzett, mint aki átugrott egy árkon vagy kiérkezett valami ködös alagútból. A tűz sütött, és a lángoknak már fénye volt, amikor felvette a megszáradt ruhákat. Úgy érezte: a puhára száradt ruhákkal valami élő meleg veszi körül, valami biztonságos erő, valami bátor nyíltság, valami más, mint ami eddig volt. – Gergely bácsi – kezdte akadozva –, senki előtt nem szoktam levetkőzni. Matula mereven nézte a tüzet, s hosszú ideig nem válaszolt. Ez a gyerek, ez az idegen, kapkodó, puha lélek, most szólította így először, és nem is tudta, Matula is csak érezte, hogy a fiú valóban levetkőzött. – Jobban szeretem, ha azt mondja, hogy Gergő… – mondta Matula kis idő múlva – mert errefelé úgy mondják. Aztán – intett, mint aki végzett a gondolatok finomabb részével – most már kihozhatja a serpenyőt meg a szalonnát is, én addig felszeletelem a paprikát. Belevágjam az érit is? – Ahogy szokta, Gergő bácsi. Aztán már alig szóltak, mintha arra vártak volna, hogy a szavak és gondolatok elrendezkedjenek, és leülepedjenek végleges helyükön. A kések szisszenve vágták a paprikát, hagymát, szalonnát, s amikor az öreg a parázs fölé tette a serpenyőt, olyan illat kezdett terjengeni, hogy Gyula nyelt egyet, Csikasz pedig áhítattal nézte a serpenyőt, mintha valami kinyilatkoztatást várna. Azt már észre sem vették, hogy este lett. A tűz udvart rakott a tisztáson, és árnyékukat táncoltatta a sötétség határán. Mire végeztek a vacsorával, leszállt a köd, vagy felszállt a köd – ezen kár lenne vitatkozni –, de olyan vastagon, mintha kenderkócból szőtték volna. A fákról és bokrokról csepegett a víz, s majdnem olyan suhogás szárnyalt az estében, mintha csendes eső mosná a ködöt és sötétséget. – Hajnalban bemegyek – mondta Matula, amikor lefeküdtek –, hátha van valami parancs; aludjon, ameddig akar, de ha köd lesz még – ámbár ilyenkor hamar felszáll –, messze ne menjen, mert hamar elbolondul benne az ember. – Megpróbálok horgászni… – Azt akartam mondani én is, de maradjon mindig a parton. A kutyát itt hagyom. Ezután már csak a fáradó gondolatok nézték a tűz apró villanásait, és egy bagoly szidta a ködöt, mert nem járt sem bogár, sem egér, és ha járt volna is, meglátni nem lehetett. Az éjszaka egész hajnalig susogóan csendes volt. Éjfél után egy kis szél mozdult, ami lerázta az esőcseppeket, és ettől kinyújtózkodtak a fák és bokrok; henteregni kezdett a köd, gomolyogni lomhán és tanácstalanul, csak a tűzrakás felett kavarodott meg, mert a hamu alatt élő parázs volt még, ami ellökte magától a nyirkos párákat. Nagyon sötét nem volt, mert valahol ott úszott a hold, és fénye szétterült, mire átverte magát a ködön. A folyó csobbant néha, ami lehetett játékos hal is, lehetett pézsmapatkány is, de lehetett vidra is. Senki nem tartotta számon ezeket a csobbanásokat, amelyek önmagukba hulltak vissza, és begyógyultak, mint a folyó háta. Amikor Matula felkelt, még majdnem éjszaka volt. Csendesen felöltözködött, hátára vette a hátizsákot, kiment a kunyhó elé, és beleszaglálódott a levegőbe. “Okula nem kell még ugyan – gondolta –, de valamikor azért ilyenkor többet láttam.” Állt egy kicsit, szoktatta a szemét a sötétséghez, aztán lekotorta a hamut a parázsról, és vastag ágdarabokkal jól megrakta a tüzet. “Ha felébred, majd örül neki” – gondolta, és Csikaszt egyetlen intéssel visszaparancsolta, aztán ráállt a gyalogúira, és elnyelte a köd. A kutya csak a fülével nézett utána. A szél elállt. Lerázta már füvekről, fákról az esőcseppeket, a ködöt hengergetni talán megunta – se színe, se hangja, hát mit kezdjen vele? –, és elfeküdt valahol a berek mélyén, ahol még a lenge nádbugák is csapzottak voltak, mint az ázott csirketoll. Csak a tűz kezdett magára találni. A parázs belemart a fába, s a vizes fa keservesen zümmögni kezdett, mint a légy a pók hálójában, aztán elhallgatott, mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas, de megnyugtató valóságába. A tűz aztán kinyitotta szemét, mintha azt mondta volna: lássuk, mivé leszünk – és lángra lobbant. – Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk; csak még azt szeretném tudni: én most a tűzhöz vagy a fához tartozom tulajdonképpen? Erre azonban nem válaszolt senki, mert nem volt senki, aki válaszolhatott volna, de talán nem is tudott volna válaszolni senki. A lángocska tapogatni kezdte a többi fadarabokat, és megerősödve úgy érezte, hogy ő mégiscsak tűz, mert ő az erősebb. Felcsapott tehát diadalmasan, s a fában ette önmagát. A köd ijedten kavargóit körülötte, a nagy nádas felett pedig átsuhant a derengés árnyékmadara, aki sohasem tudja eldönteni, hogy ő az éjszaka vagy a nappal gyermeke-e. Tutajosunkat mindezen változások azonban a legkisebb mértékben sem érdekelték. Valahol nagyon mélyen ugyan érezte a tűz sugárzó melegét, de ez olyan mélyen volt, hogy még egy fia-álmot sem tudott elindítani. Nyújtózkodott egyet, és másik oldalára fordult. Ennyi volt az egész. Odakünt azonban világosodott, s a köd emelkedni kezdett, aztán újra leszállt, mintha el akart volna bújni. A bokrok közé, a földbe, akárhova. Keleten mérgesen és vörösen ekkor kelt fel a nap. Megállt egy kicsit, mintha a felháborító látványon elgondolkozott volna, és ellapult egy kicsit, szinte ugrásra készen. – Majd csinálok én itt nagytakarítást! És amit egy ilyen komoly égitest elhatároz, arra mérget lehet venni. Mire Gyula végre megtért az árnyékvilágba, és kinyitotta szemét, a ködnek már csak apró pókhálói bujkáltak a rekettyebokrok között. A tűz pattogva égett, és az ég alján fehér lobogással emelkedett a világosság tüzes kereke. Matula ágya üres, és Csikasz a farkát csóválja. Gyula nézi a kutyát. – Szervusz, Csikasz, hogy aludtál? A kiskutya erre odaül az ágya mellé, aztán megrázza magát. Gyula erre végleg felébredt, mert Csikasz már ellenőrző utat tett a fűben, és szőre csupa víz – volt, mert immáron szétszórta a levegőben. Tutajosunk dühösen felült, és törülgette arcát és kezét. – Takarodj! – kiáltotta, mire Csikasz kikullogott a kunyhóból, és a tűz mellől szemrehányóan nézett vissza. – Hát már a vizet sem szabad lerázni? – Majd ha megszáradtál, visszajöhetsz – enyhült meg Gyula, mert ez a reggel olyan volt, amelyben minden harag nyomtalanul elpárolgott, mint a köd. Csodálatosan ragyogó reggel volt ez; tisztára mosott és messzelátó. A párák elégtek, amint kibújtak a földből, szólt a málinkó, egy kakukk úgy kiabált, hogy ez már nevetésnek is beillett, időnként megszólalt egy fácánkakas, jelezve, hogy az éjszaka nem történt semmi baja, s a levegőben olyan forgalom volt, hogy éppen csak a rendőr hiányzott a közlekedés szabályozására. Gémek jöttek-mentek, héják és kányák imbolyogtak a nádas felett, egy-egy kárókatona is jött sűrű szárnyalással, és a vadrécék sziszegő röpte egy percre sem állt meg a levegőben. Gyula csak feküdt a széna- és nádszagú magányban, és a derűs, telt, holnaptalan nyár szétáradt szívében. Úgy érezte, hogy ami kívül van, az belül is szól, repül, él, holnap is nap lesz, ugyanilyen nap, ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. A nap süt, a tűz ég, a folyó lomhán kúszik, s az időnek semmi jelentősége nincs. És szombaton megérkezik Bütyök – gondolta, s ez olyan szép gondolat volt, hogy beszólította Csikaszt, és megsimogatta. – Máskor odakint rázd le a vizet. “Szóval megérkezik Bütyök, és most már valóságban megláthatja… megláthat mindent Reggel elszaladunk a vízre…” “Nem fürdik meg? – szólalt meg egy hang belülről, és Gyula magán érezte az öreg Gergő tekintetét. – Törülközőt vigyen.” Jobb ezen túl lenni – tápászkodott ifjú barátunk, s úgy érezte, hogy Matulát még csak be lehetett volna csapni, de Gergő bácsit… nem, ez nem lehetséges. És Tutajos – igenis – leszaladt a vízre, egyetlen ruhadarabot hordozva, azt is a kezében, egy kis méretű törülközőt. Csikasz egy-egy vidám vakkantással loholt utána. A vízparton azonban lohadt egy kicsit a becsületes lelkesedés, mert a folyó még nem tisztult egészen le, s a csónakon megint ott ült a nagy kecskebéka. – A fene egyen meg! – hessegette Gyula a békát, aki azonban nehezen vált meg a napsütötte trónusától, és csak Csikasz közbelépésére fejelt a vízbe. A kutya azonban csak addig tartózkodott a csónakon, amíg a békát elzavarta és megugatta, aztán ugyanolyan lendülettel visszaugrott a partra. – Jól megmondtam neki – csóválta a farkát –, de enni nem szeretem. – Huuh – ereszkedett Gyula a vízbe, de még fogta a csónakot –, gyere fürdeni, Csikasz, igazán nem hideg… A kis kutya nevét hallva újra beugrott a csónakba, és izgatottan figyelte a fiút, aki átúszott a túlsó partra. – Gyere, Csikasz! – Hau-hau – ugatott Csikasz –, gyere már ki, nem tudok utánad menni. Nem szeretem a vizet. Hau-hau – és topogott a csónak orrán. – Gyere, gyere – biztatta Tutajost, aki jött is már, de alattomos szándékkal, amire a kutya igazán nem számíthatott, mert amikor a fiú a csónak mellé ért, berántotta Csikaszt a vízbe. Csikasz azonnal elmerült, s amikor prüszkölve kiúszott a partra, megrázta magát, hogy a vízpor szerteröppent a napsugárban, de ezután már nem ment a csónakba. – Ravasz vagy! Ravasz vagy – ugatta –, de többet nem csapsz be! Ezek után Gyula is kiszállt, s a himbálódzó csónakon törülgette magát, önkéntelenül mélyeket lélegzett, s kezdte már érezni, miért mondta az a kutató, hogy fel tudná dönteni a világot. Foszlott bőre alatt új vér lüktetett, és más íze volt még a levegőnek is. A nap már melegen sütött, meleg volt a csónakdeszka is, és Gyula talán elaludt volna, ha gyomra nem figyelmezteti az idő múlására. “Szalonnát sütök nyárson” – gondolta, s összefutott a nyál a szájában. Teste forrón száraz volt már, de az égést nem érezte. Szalonnát, zöldpaprikával… – csapta vállára a törülközőt, de ebben a pillanatban egy nagy hál dobta fel magát a vízben, és Tutajos gondolatai azonnal továbbszaladtak – és utána megfogom ezt a halat!” – Gyere, Csikasz! A tűzön éppen megfelelő parázs volt. Gyula nyársat faragott, kenyeret vágott, s a szalonna kicsorduló levét a kenyérre csepegtette. – Várj, Csikasz, a sorodra – intette a türelmetlen ebet, s csak akkor adott neki, amikor a tetemes szalonnát három zöldpaprikával bekebelezte. Csikasz meg volt elégedve az új gazdával, mert Gyula valóságos szalonnát adott neki, és nemcsak a bőrét. – Nincs több! – mondta aztán erélyesen, mert Csikasz étvágya betölthetetlen volt. – Nincs! Mehetünk horgászni. Ma sokkal kövérebb és hosszabb gilisztákat talált, mint előbb, s horgát oda dobta, ahol a nagy hal felcsapott. De hosszú ideig meg sem moccant az úszó, pedig Gyula idegei erélyes húzásra voltak beállítva. “Óvatos az ilyen nagy hal – gondolta –, de rajtam nem fog ki; így mondta Matula is” – és egy még nagyobb csalit tett a horogra. Semmi. Később mintha valami piszkálta volna a horgot, de az úszó mozgása olyan lagymatag volt, hogy nem vágott be. Majd húzod te még jobban is… Húzta is! Gyula megvárta, amíg az úszó eltűnt, s akkor nyugodta bevágott. Semmi! Akadt ugyan a horog, de a súly – a hal – lemaradt róla. “Elsiettem – sziszegett Gyula –, a kukacot meg levette, Ravasz, vén potyka lehet, de rajtam nem fog ki…” Felcsalizta újra a horgot, és újra oda dobta, ahol az előbb volt. Alig érhetett le a horog, alig helyezkedett el az úszó, már kezdődött az az óvatos babrálás. – Edd, edd csak! Az úszó lassan húzódott lefelé, meg-megállt, aztán egészen, lehúzta valami. Most! És Tutajos értelmetlenül nézett az üres horogra. “Megint becsapott!” – gondolta, és most már egészen kicsi gilisztával csalizott, hogy az “illetőnek” szájába kelljen vennie, és ne húzhassa le a horogról. – Ezt vedd be! – fenyegetőzött Gyula, és egyre jobban megfeszültek idegei, hogy eltalálja a kellő pillanatot. Hiába, hiába, hiába! Múlott a délelőtt, fogyott a csali, nőtt a meleg, és két ártatlan keszegen kívül nem fogott semmit. Mekkora szája lehet, hogy így le tudja szopni… Nagyon várta már Matulát, hogy adjon valami tanácsot, de amikor feltűnt az öreg szikár alakja, majdnem megfeledkezett a titokzatos halról, mert Matula hátán ott ágaskodott a puska. Matula egyébként is egészen megfiatalodott, mert ragyogóra volt “beretválva”, és hófehér ing övezte inas nyakát. – Gergő bácsi… hát nem felejtette el? – Nem hát! István bátyja adott patront is eleget, de még levelet is írt. Van már ebédrevaló? – Nem fogtam semmit; állandó kapás és semmi. Két kis keszeget fogtam, de mérgemben visszadobtam őket. Nézze meg maga, Gergő bácsi. Birizgálás, húzás, aztán semmi. A horog berepült a szokott helyre, és egy kis mozdulatlanság után kezdődött a játék újra. – Látja, Gergő bácsi? – Rák – mosolygott Matula –, mindjárt itt kellett volna hagyni ezt a helet. – Biztos? – Van rácsám a gunyhónád között, mindjár’ kihozom, csak lepakolók, de ne vesződjön itt. Itt nem fog halat. – Jól van – szedelőzködött Gyula –, megyek odébb. De azt már igazán restellte megkérdezni, hogy mi az a “rácsa”. És Matula éppen eltűnt a bokrok között, amikor eszébe jutott a levél is. “Szégyen-gyalázat! – gondolta Tutajos. – István bácsi ír, és még csak el sem kérem a levelet.” Kedvetlenül ment arra a helyre, ahol először voltak, de ott sem igen mozgott a hal, és csak későbben fogott egy félkiló körüli dévérkeszeget. Gyula örült a halnak, de később úgy gondolta, hogy inkább ponty lett volna. Erre elmosolyodott. “Tutajos – mondta magában –, kezdesz elszemtelenedni!” Matula ekkor a parton volt már újra, de Gyula úgy gondolta, hogy majd hívja, ha szükség lesz rá. Matula tett-vett egy darabig, sőt szakjával a parton is kotorászott, amíg végre odaért a kiáltás: – Gyüjjön! A cókmókot is hozza. – A halat is? – Hagyja a vízben! – Ez az egész mesterség – mutatott egy kis kör alakú hálóra, ami alig volt fél méter átmérőjű, vastag drótkávával. Olyan volt, mint egy ritka lepkeháló, csak a zsákja volt egészen sekély, alig mélyebb, mint egy mély tányér. – Hogyan lehet ezzel?… – Mindjárt meglátja. Hoztam kosarat is, mert szétmászkálnának. A rácsa három szál méteres madzagon lógott – mint a mérleg serpenyője –, s ahol találkoztak, egy újabb, körülbelül méteres zsinegben folytatódtak. Ez pedig egy emberhosszú botra volt kötve. Gyula nem talált az egészben semmi érdekeset, legfeljebb azt a szétvagdosott békát, ami a háló fenekén éktelenkedett. Ezt a szerencsétlent az előbb fogta Matula a szákkal. – Ez a béka a csali? – Az. A rák a húst szereti. Persze jobb, ha büdös, de ez is megteszi. Legjobb a két-három napos máj. Annak aztán van szaga… szétterül a vízben, mint a felhő. Ezzel Matula vízbe eresztette a rácsát, közel a parthoz. – Most aztán pipálhatunk pár percig; evett már rákot? – Nem – vallotta be Tutajos, és nem is érzett valami nagy kedvet a rákevéshez. – Pedig az még csak a finom étel, kár, hogy a mi rákunk nem nagyobb. Azt mondják, a tengerben nyolckilósak is vannak; azon aztán van mit harapni. Hanem a kosárba tépjen egy kis füvet, azon jobban megmaradnak. Gyula egy kis kétkedéssel nézte a vizet, ahol a vastag madzag belelógott. Majd bolond lesz a rák abban a kis hálóban megmaradni! – Nem megy ki belőle, Gergő bácsi? – Nem hagyják ott a húst, meg aztán a madzag először a kávát emeli fel. – Hát több is belemegy? – Majd meglátja, de még ráérünk; kell egy kis idő nekik, amíg a víz széthordja a vér szagot. Matula felemelte a fejét, és elnézett a nádas felett. – Hallja? – Mit? – A varjak nagyon hangoskodnak, meg a vércsék is. Vegye elő a messzilátót. – Mit nézzek, Gergő bácsi? – Azt a nagy fát – mutatott a túlsó part felé Matula –, aminek a teteje száraz, meg jobb oldalán is van egy vastag száraz ág. Arra nézzen. Gyula megkereste a nagy fát, igazgatta a gukkert, s amikor egészen élesre állította, tisztán látta, hogy a nagy fa körül csak úgy örvény lenek a szürkevarjak, szarkák és vörösvércsék. Három varjú a fa csúcsán ült, és felváltva károgtak. – Mondom, hogy a jobb oldali ágat nézze végig. Gyula majdnem kiejtette a messzelátót kezéből, az ág közepe táján akkora madár ült. – Jaaaj… mekkora! – sóhajtotta. – Rétisas. Ilyenkor nem szokott itt lenni, de talán szárogatja magát. Gyula szeme odaragadt az üveghez. – Óriási! Fehér a farka, mint a hó, majdnem egy méter magas. Mekkora csőre van! És hogy eltűri azokat a többieket… – Nem törődik velük! Ha megunja őket, lelöki közibük a maradékot, akkor aztán azon veszekednek. De ilyenkor még aligha eszik. – Nem, nem eszik, csak ül. A sas valóban csak ült, fenséges nyugalomban, mintha egyedül lett volna a világon. A varjak károgva, a vércsék visítva csapkodtak körülötte, de a nagy madár, mintha kőből lett volna, egyáltalán nem vett tudomást a zajongó gyülekezetről. Később ásított. A hatalmas, viaszsárga csőr szétnyílt és összecsukódott. A lárma elhallgatott, s csak akkor csapott fel újra, amikor rádobta magát a levegőre. A hatalmas szárnyak szétnyíltak. – Rettenetes nagy – kísérte Tutajos –, elrepült. – Szélesebb két méternél: most lemegy a Drávára; itt még nem láttam vadászni. Bár lehet, hogy itt is vadászik, ki lát bele a berekbe? Gyula ölébe ejtette a messzelátót. mert a sast felszívta a messzeség. – Szeretném közelről látni! – Közelebbről lehetne, de nagyon közel menni nem lehet. Se víz, se föld. Csónak nem járja, meglábalni nem lehet az öreg fa környékét, elsüllyedne az ember. Tudja az ilyen madár, hol nem lehet hozzáférni. De most már lássuk rákékat. Matula gyorsan felhúzta a rácsát. – Hűű! – álmélkodott a fiú, mert a kis hálóban nyüzsögtek a rákok. – Dobálja ükét a kosárba! – tartotta Matula Gyula elé a hálót. – Én – ijedezett Tutajos –, één? – Hát ki a ménkű? Én a nyelet fogom… Csak az ollójukhoz ne nyúljon. A hátuknál kell megfogni, nem eszik meg, ne féljen. Mi esszük meg ükét. Gyula keze reszketett, de megtanulta, hogy Matulára hallgatni kell. Az elsőt úgy fogta meg, mint a tüzes vasat, és ijedten dobta a kosárba, mert a rák pattintott egyet a farkával. – Ne féljen, csak játszik a farkával. Fene egye meg az ilyen játékot – gondolta a megrémült Tutajos, de aztán csökkenő izgalommal dobálta az ollós népet a füves kosárba. – Ezektül nem lehetett itt horgászni, de majd teszünk róla – fenyegetődzött az öreg, és visszaeresztette a rácsát. – Lesz még itt? – Lesz, de ennyi már nem. Lett is, ámbár egyre kevesebb, végül csak egy lapult a megfogyatkozott húson, de az akkora volt, mint egy bocskor. – Ez volt a királ – mondta Matula –, de ha egyszer lejár az idő, hát a királoknak is lejár. Milyen hal van a haltartójában? – Égy dévér, de szép nagy. – Ott hagyjuk, ahol van, majd délután fogunk hozzá, ha lesz kedvünk. Reggelizett? – Szalonnát. – Okosan. Engem is jóltartott ez a Nancsi. Még teát is adott, meg rumot. A rum jó volt, de azért nem árt, ha korán ebédelünk. Lesz rák, meg amit küldtek. A következő húzásban már üres volt a háló. – Akár mehetünk is. Gondolom, a levélre is kíváncsi, meg a puskát is megmutatom. Ritka jó puska, az már igaz. Csikasz körültáncolta az érkezőket, és megugatta a rákokat, mert Gyula megmutatta neki. – Látod, Csikasz? A kutya kissé meghökkent, amikor belenézett a nyüzsgő kosárba, aztán hátrahúzódott, morgott, végül ugatott. – Hau-hau – mondta –, ezeket nem szeretem… – A levél a hátizsák zsebében van – mondta Matula. A levél valami irkalap volt, István bácsi döcögő, nagy betűivel: Gratulálok, öcsém, a harcsához, igazán nem hittem volna, hogy ilyen rátermett vagy. Múltkor nem értem rá írni, de most megírom. Nancsi néni nagyon akarja, hogy pár napra hazagyere, de én azt mondom, maradj, ameddig jólesik. Van magadhoz való eszed, hát használd. Ha péntekig nem jössz meg, akkor szombaton hajnalban négykor légy a hídnál, az úton, és kapaszkodj fel a kocsira. Bütyök barátodat hozd ide, mert Nancsi néni kiátkoz benneteket, ha nem eszitek meg az ünnepi ebédjét. Ebéd után mehettek világgá! Szervusz! István bátyád Gyula rámosolygott a levélre, és a polcra tette Bütyök levele mellé. – Hol van az a híd, Gergő bácsi? – Itt lejjebb a Zalán; nincs messzi, másfél óra alatt odaér az ember, ha jól kilép. – Másfél óra, ha jól kilép… – nézett maga elé a fiú, s arra gondolt, hogy mi hát a “messzi” Matulának? – István bácsi azt írja, hogy négyre legyünk ott. – Rólam is ír? – Nem… de hogy találok én egyedül oda? – Könnyen. Megy a parton, amíg a hídhoz ér. Másfelé nem is lehet menni, mert egyik oldalon a folyó, másik oldalon a berek. Csak a gáton. Kettőkor elindul, aztán odaballag. Elhallgass, Csikasz, mert kupán váglak. Ne nézd ükét, ha nem tetszenek. Csikasz ugyanis még mindig a rákokat ugatta. Kettőkor elindul… – révedezett Tutajos – kettőkor! És aztán csak úgy “odaballag”… Talán még holdvilág sem lesz… – és újra megnézte a levelet. Semmi kétség, István bácsi világosan beszél és ír. “Hajnalban négykor légy a hídnál.” Igen: légy a hídnál – nem rossz… – Sötét lesz még akkor, Gergő bácsi. – Sötét hát, de háromkor már világosodik. Hanem a fánk fogytán van. Hozhatna… Tutajos kivette a baltát a szelemen alól, és ment fáért. Alig várta, hogy megfelelő ágat találva, belevágja mérgét a fába, mert haragudott az egész világra, mindenre és mindenkire, még Bütyökről is megfeledkezett. Egyszóval: Ladó Gyula Lajos – félt, de ezt semmiképpen nem akarta bevallani. Ettől pedig fogcsikorgatóan dühös lett, mert tudta, hogy nem kéri meg az öreget, hogy kísérje el, elmegy a hídhoz egyedül, ha apró ördögök csónakáznak a vízen, és leszakad az egész csillagos ég, akkor is. Kinézett egy vastag, száraz ágat a fűzfán. – “Kettőkor elindul” azanyád! – és lecsapott a balta – “aztán odaballag” – puff a balta, csak úgy repült a forgács, de aztán megállt, mert szeme megakadt valamin. Megakadt és megborzongott. Egy alacsony odúból szokatlanul vastag kígyó kúszott ki, és ugyancsak igyekezett lefelé. A fiú elvesztette a fejét. Valami ősi, torz rikkantást hallott, mintha nem is ő kiáltott volna, aztán vágta, vágta; minden félelmét, irtózását és undorát kiadta. A terjedelmes hüllő darabokban volt már, amikor Tutajosunk magához tért. – Hát ez meg mi? A kígyódarabok félig tollas kis madárfiakat szültek. Gyula nem vagdalkozott már, hanem azon gondolkodott, hogy hányjon, vagy ne hányjon. Aztán úgy határozott, hogy kár lenne a szalonnáért, tehát legyűrte gyomra emelkedését, és megolvasta a kis cinegéket, amelyek életükben hatan voltak, de mind a hatot elnyelte ez a féreg. Tutajosunk erősen verejtékezett, aztán másik fához ment. Körüljárta, hogy nincs-e rajta odú, újabb kígyóval, mert úgy érezte, az igazságszolgáltatásból elég volt… Levágott egy jókora ágat, pihent kicsit, és hazahúzta, de a hidat, az éjszakai utat, a sötétséget s a félelmet teljesen elfeledte. – Hallja-e – nézett rá Matula –, de pápista színe van… – Gergő bácsi, egy olyan vastag kígyó volt az odúban… szétvágtam… tele volt kis cinegével… – Éhen – bólintott az öreg –, minek szétvágni, elég, ha fejbe csapja. Ettől fordult fel a gyomra. De mindjárt megorvosoljuk. Matula pálinkát kevert vízzel. – Húzza le! És Gyula lehúzta, s kicsit később úgy érezte, mintha a kígyó jelentékenyen zsugorodna, s az egész ügy egyszerűbb lenne. Amikor pedig István bácsi levelére nyomatékot tett, hogy el ne vigye a szél, egészen természetesnek találta, hogy kettőkor kel, négyre a hídnál lesz. “Odaballag”… Sötét lesz, hát sötét lesz, nem lehet kívánni, hogy éjfél után kettőkor süssön a nap. – Mit segítsek, Gergő bácsi? – Semmit. Mindjárt forr a víz – a zöldségféle megpuhult már benne –, aztán ebédelünk. Vegye elő a táblát, rakja ki, amit Nancsi küldött. Ez a tábla valamikor mérnöki asztal volt a gátcsinálás idején, de eltört a lába, itt hagyták Matulának. Azóta különféle szerepeket töltött be. Általában asztal volt, ámbár nem volt lába. Aztán gyúródeszka lett, de Matula a dohányt is ezen vágta, a szalonnát is, a halat ezen bontotta, a gombát ezen szárította, s általában táblának nevezte, mint ahogy az is volt. Ha aztán a tábla a sokféle használatnak megfelelően különféle színű és szagú kezdett lenni, homokkal megsúrolta a vízparton, és napon megszárította. Jelen állapotában sötétbarna színű volt. Gyula kirakta Nancsi néni küldeményét, s a látvány nemcsak szemét, de gyomrát is megelégedéssel töltötte el. – Nem kell ide rák, Gergő bácsi. – Majd meglátja. És Gyula meglátta. Amikor lobogni kezdett a víz a bográcsban, Matula kedélyesen beleszórta a rákokat, ami nekik egyáltalán nem volt kedélyes, hiszen még éltek, ámbár nem sokáig. Amikor a, rákok pirosra főttek, Matula tálalt. – Így kell enni – bontotta fel éppen a “királ” ollóit, s a húst Gyula tányérjára tette –, és ne nézzen úgy rá, mint az éretlen vadkörtére, előbb kóstolja meg. Gyula nem rajongott a rákért, és nem is kívánta, amíg meg nem kóstolta, de amikor a vajpuha, omlós első falatot lenyelte… – Gergő bácsi, ez nagyon jó! Mondtam, ugye? Majd megetetjük azt a Bélát is. – Bütyököt? – Azt. A Bélát. – Mi csak Bütyöknek hívjuk. – Tudom, de nekem nem az. – Nagyon jó gyerek, meglátja, Gergő bácsi. – Elhiszem, de… – és Matula csak egy mozdulattal jelezte, hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. Itt nincs erőltetett komázás se le, se fel. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek m«g temetésen sem, nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon, nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel, nem rohanlak le senkit, de nem is lehet őket lerohanni. Itt mindennek, minden valóságnak neve van, értelme, jelentősége és ideje; itt nem becéznek, és nem rövidítenek le semmit, és ha valaki a szilfából szűcsit, a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna, Matula jól megnézné és – sajnálná. – Szögény… hogyan beszél… És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte, hogy ha egy reggel Matula azzal keltené, hogy: – Gyuszkó, ébredjen, mert felkelt a napcsi… – hát ijedten nézne rá, hogy megbolondult-e, s közben kicsit utálkozna is. De nem, ez nem is lehetséges! – Tudja, Gergő bácsi, Bütyök mellettem ül az iskolában, nagyon erős gyerek, mégsem verekszik soha, és mindenki szereti. – Meg is érdemli – bólintott Matula –, majd fogunk rákot is meg halat is, aztán jól tartjuk. Megcsinálom az ágyát is, mire meggyünnek… – Köszönöm, Gergő bácsi. Megesszük Nancsi néni ebédjét, aztán jövünk. Közben a rákok fogytak, fogyogattak. Kellemes volt az ínynek, kellemes a gyomornak, de Tutajosunk hamar felfedezte, hogy ezzel jóllakni nem lehet. Talán a tengeri rák kilós ollójával igen, de ezzel nem, még akkor sem, ha a királyukat eszi meg az ember, a kis ollójú köznépről nem is beszélve. A kondér azonban hamarosan kiürült, s ezután áttérhettek Nancsi néni táplálóbb küldeményére. Matula most sem nyúlt hozzá, amíg Gyula nem kínálta. – Vegyen, Gergő bácsi, egy koszton vagyunk. – Az már igaz… Úgy látszott, hogy Csikasz is ezen a véleményen volt, mert amíg a rákmaradékokat immelámmal rágogatta, a csirkecsontot mohón kapta szájba, és hol Matula, hol Gyula mellé ült, aszerint, hol volt hamarabb várható az adomány. Egyszer csak felnézett a fára, amely árnyékát a kunyhó felett tartotta. Felnézett és morgott. – Takarodj – mondta ez a morgás, mire Matula is oda nézett. A fa kihajló ágán egy szarka ült. Szeme csillogott, és most, hogy felfedezték, csörögni kezdett. – Cse-cserr-tetete – mindenütt adnak valamit – cserecsere… mindenütt van maradék. – Pusztulj innét – morgott a kutya –, nem adunk! – Le kellene lőni – és Gyula vágyakozva nézett a puska felé. – Ezt aligha. Ismeri a puskát; öreg szarka… látja, milyen fényeskék a tolla? A fiataloké csak feketés, aztán pállott még a szájuk. – Ismeri a puskát? – kétkedett Gyula. – Nem lehet az, Gergő bácsi… – Nem? Ide nézzen! Felkelt az öreg, lassú, nyugodt mozdulatokkal, és bement a kunyhóba. A szarka elhallgatott és figyelt, Matula pedig kijött üres kézzel, rá sem nézve a madárra, aki híres tolvaj, még a tolvajok között is. – Csetecsetecserr – forgolódott a szarka –, ha elmentek, majd körülnézek egy kicsit. Matula megállt a tűz mellett, álldogált egy kicsit, és újra bement a kunyhóba, de kijövet már kezében volt a puska. – Cserr! – kiáltott a szarka, és ijedten vágódott a levegőbe. Gyula álmélkodva nézett utána. – Gergő bácsi, nem hittem volna! – Mondom, hogy öreg szarka volt, ha idei lett volna, talán megvár. Lűtt már ilyen nagy puskával? – Ilyennel még nem, de flóberttel sokat. – Az nem puska – legyintett fitymálva az öreg –, ez az igazi. Jó puska, finom puska, de egyszerre csak az egyik kokast szabad felhúzni, mert ha mind a kettőt felhúzza, elsül mind a kettő. – És szétrobban? – Mért robbanna? Olyan puska ez, hogy kibírja, csak akkor rúg mint a veszedelöm. Majd kipróbáljuk. Ezek után rátértek a valódi, Nancsi néni-féle rétesre, de Tutajos szeme többször a fához támasztott puskára tévedt. Ilyen nagy puska már eleget volt a kezében, és tudott vele bánni, ha még nem is lőtt vele, de erre a viharvert öreg jószágra bizonyos tartózkodással nézett. – Ősszel egyszer nyolc libát lűttem vele egy patronnal. – Röptiben? – Fenét. A vízen. Hajnalban lecsúsztam a lesőgunyhóba, ahol voltunk. Kinézek a likon, hát ott a tömérdek liba a vízen, de valamit észrevehettek, mert elcsendesedtek, aztán kinyújtotta mind a nyakát, mert erősen gyanakodtak. Én meg – mutatta Matula, mintha kezében lenne a fegyver – durr! közibe, ahol legsűrűbb volt a nyak. Nyolcat szedtem össze, de még ment is el egypár, ami kapott, így volt. Gyula tisztelettel nézett a puskára, de amikor Matula elrakta az ebédmaradékot, és kitett egy újságlapot negyven lépésre, szorongó érzései támadtak. – Na, itt a puska, a közepibe célozzon! Tutajosunk rémülten vette kézbe a nehéz fegyvert. – Jól szorítsa a vállához… – … dab-dab-dab – mondta Gyula váratlanul felzaklatott szíve – … dabdab – dabdab… durr! Tutajos majdnem hanyatt esett, de túl volt az első lövésen, és most már nem tartotta olyan rettenetesnek az egészet. – Vérzik az orra – mondta csak úgy mellesleg az öreg –, ne az orrával célozzon. Amúgy rendesen tartotta! Egészen rendesen. Gyula kirohant a papírért. – Nézze meg, Gergő bácsi! Matula nézte a papírt s a sörét vágta apró lyukakat. – Mondom, hogy jól tartotta. Patron van elég, majd megbarátkozik vele – ezzel a puskát visszavitte a kunyhóba. – Nem árt, ha lepihenünk egy kicsit. – A fülem még most is cseng – mondta Gyula. Matula a pipájával volt elfoglalva, és csak később bólintott. – Eleinte megesik… de attól még lehet aludni. A nap ekkor már az ég tetején lángolt, s a felhőtlen ragyogásban nehéz volt elképzelni, hogy tegnap ilyenkor fullasztó, vihar előtti csend feküdt a tájon, és később hideg eső seperte végig a berket. Most is meleg volt, de ez a meleg könnyű volt, és az árnyék hűsén érezni lehetett a különbséget a napsütés és a széljárta kunyhó homálya között. Tegnap ilyenkor fáradtan állt meg minden mozgás a vízen, a nád közt és a levegőben is, de ma talán csak a szúnyogok aludtak, mert a madárvilág állandóan mozgott, és az öreg fák kérgén hangyakaravánok jöttekmentek titokzatos céllal és fáradhatatlanul. A fészkek egy része már üres, más fészkekben másodszor vannak tojások, de a sarlós fecskék útra készülődnek. Későn jönnek – néha csak májusban –, s ilyenkor már fiaikkal végeztetik az előírt gyakorlatokat, mert az ő naptárukban lejárt a nyár. Itt a nádasban nem fészkelnek, és amikor éles szii-pii kiáltásuk lehull a kunyhóhoz, Matula kinyitja a szemét. Ezek már mennek – gondolja, de eszébe jut, hogy ezek a fecskék – amelyek tulajdonképpen nem is fecskék, nem tartoznak a fecskékhez, mert külön családjuk van – nagyon ritkán szállnak le, és még a kabasólyomnak is nagyon össze kell magát szedni, ha boldogulni akar velük. Sokkal jobban repülnek, mint az igazi fecskék, és csak ritkán kapaszkodnak meg sziklarepedésben, toronypárkányban, de nappal le nem ülnek soha. Igen – gondolja az öreg –, itt mindig aratás után jelennek meg, s ez egyet jelent az év fordulásával. Amikor búgni kezdenek a cséplők, már csak egy-két pár nyilall fekete szigonyként a levegőben, s amikor az ekék ősziek alá fordítják a földet, ezen a tájon nincs már belőlük egy darab sem. Nem szereti a hideget – rakosgatja Matula a gondolatokat –, de hát ki szereti? – Pii-piii – hallatszik élesebben, és Matula tudja, hogy valamelyik kis sarlós bajban van. – Pii-pii – szól újra a figyelmeztető kiáltás, de ez már nem olyan vészes, és Matula tudja, hogy a kis vándor kivágta magát. Egy karvaly volt a riadalom oka, de a karvaly elfelejtette, hogy most nem valami ostoba kis cinkefiókáról van szó, és miután kétszer nagyot markolt a – levegőből, unottan hagyta ott az elérhetetlen madárkákat, és lecsapott a bokros, füves térség fölé, ahol éppen három szürkevarjú foglalkozott Tutajos felszabdalt kígyójával. A szürkevarjú komisz egyéniség, aki mindig hajlamos a verekedésre, de ha étkezésében zavarják, egyenesen dührohamot kap. – Káár… utána! – rúgták fel magukat a levegőbe, s a karvaly utálattal evezett egyre magasabbra, mert ilyen károgó kíséret mellett nem lehet vadászni. A szürkék óbégatása mindenkit figyelmeztet a veszedelemre, s az apró madarak pontosan tudják, mi a teendő. Be a bokorba! A karvaly tehát – elátkozva a találkozást a szürkékkel és zsebre rakva az összes gyalázkodást, ami a varjak szótárában található – gyorsan nyilall valamely távoli falu felé, ahol könnyelmű, de kövér verébfiókák nyüzsögnek, és repülésük egyszerűen nevetséges. Azokkal szórakozni, az igen, de a sarlós fecskék… utálat még rágondolni is, hogy micsoda mutatványokat végeznek. – Piii-piii – hallatszik újra közömbösen, ami talán annyit jelent, hogy: elment, de azért vigyázzatok… Matula is újra lehunyja a szemét, és számolgatja: hányszor látta a fecskék érkezését, és arra gondol: mennyi lehet még vissza? Annyi-amennyi… – legyinti el ezt a felesleges kérdést, s amikor újra kinyitja szemét, hosszas pislogás után úgy véli: négy óra lehet, mert a kunyhó kontyának árnyékmutatója elérte már a tűzrakást. Aztán ránéz Gyulára, és gondolkodik, hogy hagyja-e még aludni, vagy szóljon neki. Matula azonban egy közbeeső megoldást választ, mert jobb, ha “magától” ébred fel a gyerek. Hangosan becsattintja a pipakupakot, mire Gyula szeme kinyílik, és nem tudja, hol van. – Felébredt? – kérdi Matula ártatlanul. – Fel – mondja Gyula, de nem tudja, mitől ébredt fel. – Akkor kialudta magát… És Gyulának nincs ideje latolgatni, hogy kialudta-e magát, különben is, mintha valóban kialudta volna magát. – Én is jót aludtam – folytatja Matula –, ami egy rendes embernek elég is. És Tutajos rendes embernek érzi magát… Kissé törődött még, de a forgók, csontok, izmok mintha jobban elhelyezkedtek volna… és a felégés is megszűnt, mert a bőrfoszlányok alatt vadonatúj bőr erősödik, és ez már nap alatt született. De azért feküsznek még egy kicsit, szótlanul, Tutajosnak most nincs semmi terve, csak nézi a nádtetőt, a pókhálós szelemeneket, a polcokat, s a csendben hallja a mocorgást a nádfal között, ami lehet egér, lehet darázs, de lehet kígyó is… Lehet – gondolja a fiú, s ezzel végzett is velük. Pár napja még riadozott – főleg a kígyótól, és most ez már másként van. Nem, azt nem lehet mondani, hogy nem utálkozott volna, ha most egy kígyó csak úgy előkarikázik, de miért jönne elő? Nem bolond agyonveretni magát. Tutajos nem latolgatja magában ezt a változást, de öntudatlanul élvezi a nyugalmat, mintha idegei megvastagodtak volna, és lassabban, de világosabban közvetítenék a nádi jelenségeket. Nem érzi már külön a nád, széna, tűzrakás, mocsár és réti virágok szagát, hanem együtt az egészet, és nem gondol arra, hogy ha most otthoni szobájában találná magát, annak lenne különös, szokatlan, talán idegen szaga. – Ne menjünk le a hídig? Megismerné arra is a világot. – Menjünk, Gergő bácsi! Jobb, ha látom világosan, merre megyek majd sötétben. – Úgy gondoltam én is. – A puskát visszük? – Vihetjük! Gyula erre úgy érezte, hogy teljesen kialudta magát, csak akkor hökkent meg egy kicsit, amikor a folyóparton Matula azt mondta: – Lecsónakázgatunk… tudom, hogy evezni akar… elvisszük a kutyát is, hadd örüljön. – Persze – mondta Tutajos –, persze… – Gyere – intett Matula a kutyának, amikor már bent voltak a csónakban –, gyere! Csikasz izgatottan topogott a parton. – Mi a fene van veled – mérgelődött az öreg –, máskor kibújtál a bőrödből! Majd f eldöntött néha – magyarázta Matula –, most meg mintha félne… – Reggel fürdésnél berántottam a vízbe – vallotta be Gyula –, gondoltam, nem árt a bolháknak. – Az igaz, de vagy hívni kell, vagy előre parancsolni. Megijeszteni kár… ide gyere! – csattant fel, és Csikasz az öreg mellé ugrott, lehetőleg távol Gyulától. – Nem bántlak, Csikasz – ígérte Tutajos –, sajnálom… De Csikasz tartózkodóan billegette farkát: – Jó, jó, de én inkább itt maradok… – és kiállt a csónak orrára, mintha a vizet figyelné. Matula bedobta a láncot a fenékre, elrúgta a csónakot, és leült Csikasz mellé. – Na, lássuk! Tutajos később beismerte, hogy ez az evezés gyenge látványosság lehetett. Erőteljesen evezett ugyan – ezt meg kell hagyni –, de a csónak rendkívül idegesen viselkedett, mondhatnánk zabolátlanul. Nem, azt nem lehetett mondani, hogy rakoncátlankodott vagy pláne forgott volna, mint első alkalommal, de úgy viselkedett, mint egy éhes szamár, amely hol erre, hol arra zötyög a kordéval, mert az út két oldalán csodálatos csemegék vannak. Matula ült, mint egy bálvány, és pipált, mint egy török főúr, akit a Márvány-tenger sima vizén csónakáztat a rabszolgája. A rabszolga erősen verejtékezett, és dühösen nézte Csikaszt, aki fülét hegyezve állt a csónak orrán, mint egy kormányos, és csak néha fordult vissza farkcsóválva Matulához, mintha azt kérdezte volna, hogy mit szól ehhez a tekervényes evezéshez. De Matula nem szólt semmit. Gyula pedig fogcsikorgatva kanalazott. Majd megmondja, ha elfáradt – gondolta a nevelőapa, de Gyula szégyellt szólni. Ha azonban valami madár rebbent fel a parton, megkérdezte, hogy mi volt, s amíg Matula magyarázott, addig pihent. Később más kérdéseket is tett fel, s addig – pihent. A verejték már a füle mellett folyt le. – Jól bírja! – dicsérte Matula. – Azt hittem, hamarabb kiáll… – Hát… ami azt illeti… – Átvegyem? – Még húzom egy kicsit. – Jó! “Jaj – mondta magában Gyula –, jaj, Tutajos, te udvariaskodó ökör, mért kellett ezt mondani? Miért nem mondtad meg becsületesen: »Gergő bácsi, elfáradtam.« Nem, nem, te agyalágyult, te még húzod egy kicsit… Hát húzd!” És Gyula kanalazott, mint egy kisegítő szakácsnő, s amikor már csak a vizet paskolta, Matula kegyesen zsebre vágta a pipát. – Cseréljünk! Csikasz azonnal követte volna gazdáját, de az rámordult: – Ott maradsz! – Nem bántalak, Csikasz – lehelte Gyula, és lerogyott a kis kutya mellé, és nézte Matula kezében azt az egy szál, ormótlan lapátot. Milyen könnyűnek látszott, amint hangtalanul belesimult a vízbe, s a csónak mégis meglódult, mintha vágányra került volna. Sosem fogok én így evezni, Gergő bácsi! – Egy hét múlva már tud evezni, három hét múlva nevet az egészen. Idő kell, persze, amíg rááll az ember keze. Nem tört fel a marka? – Kicsit… – Jól markolja meg a nyelet, akkor nem törik fel. Ha meg csúszkál, köpjön a markába. A csónak szinte surrant a vízen, és Gyulának hirtelen Piri mama jutott eszébe, aki mindenütt bacilusokat sejtett, és kezét napjában ötvenszer megmosatta. Belül kicsit mosolygott, és markába nézett, ahova köpni kell. – Töltse meg a puskát; ott a száraz fűzfán varjak ülnek, kellene egy a rácsába. Mire Béla gyün, jó szagos lesz. Csak ne kapkodjon… és ha odaérünk, nyugodtan, lassan emelje a puskát. Addigra lelassítok… Gyula szíve egyszerre a torkában kezdett serénykedni. Ez már igazi vadászat volt. – Talán megvárnak – susogta Matula –, úgy látom, fiatalok, ezek még nem tanulták ki a csíziót… Nyugodtan. Emelheti! A csónak alig mozgott. Gyula szinte öntudatlanul nézett végig a puska csövén, és nyelt közben, mert úgy gondolta, szíve kiugrik a torkán, de azért – amikor úgy érezte, hogy: most! – behunyta szemét. Durr! – aztán csak azt látta, két varjú is kalimpál lefelé. – Mint a tök! Gyula! Iszen maga tud lőni… Tutajosunk mintha nyakig merült volna a dicséret simogató olajába. – Ippen azt akartam mondani, hogy kettő olyan közel ül egymáshoz… aztán már potyognak is… – Véletlen – motyogta a fiú –, igazán véletlen, Gergő bácsi. – Ha nincsenek lik iránt, hiába a véletlen. Üres a puska? Jó. Akkor menjen, szedje fel őket. Kinyomta a csónakot a partra, és Gyula kissé rezgő inakkal kimászott, és hozta a varjakat. Ha ezt az osztály látta volna! Kengyel!… – és kissé összeszedte magát, mert Matula még azt hiszi, összerogyik a boldogságtól. – Ezekért nem kár – dobta az öreg a varjakat az ülés alá –, nagy fészekpusztítók, meg van is belőlük több, mint kellene. – Ne evezzek, Gergő bácsi? – lelkendezett Gyula Lajos, mert úgy érezte, ha kell, vállaira veszi Matulát, csónakostul… Matula felnevetett, és így nevetni a fiú most látta és hallotta először. – A fenét! De azért inkább én… – és már elindult a csónak, de Matula még mindig nevetett. Hosszúra nyúlt árnyékuk ringva úszott velük, hánykolódva az apró hullámokban, és mintha még az árnyék is nevetett volna. – Ott a híd – állt meg Matula az evezésben –, de nem megyünk közelebb, mert minek mennénk. Most már látta végig a partot. Van rajta valami gyalogútféle, a lábával is megtalálja. Gyula hallgatott, és nem is gondolt az útra, amit majd a lábával kell megtalálnia. Lesz, ahogy lesz… de az a lövés igazán szép volt. Matula hazafelé fordította a csónak orrát. Most jobbról kapták a leszálló nap ferde sugarait, de ez a fény már narancsszínű volt, ami arannyá tört a folyó zöldes vizében. És a madarak most mind hátulról jöttek, a Balaton felől, mert véget ért a nap, s az éjszakázó helyet még napvilágnál kell alaposan szemügyre venni. Mióta azonban erre jártak, már új madarak leskelődtek a vízpárton: bakcsók és gémek, amelyek szívesen vadásznak alkonyattal is – bogárra, halra, békára –, s most ijedten dobták magukat a levegőbe, recsegve szidták a csónakot, pedig Matula úgy evezett, mintha a lapát is, a víz is bársony lett volna. Gyula önkéntelenül is figyelte ezeket a simogató mozdulatokat. – Talán megpróbálhatnám megint, Gergő bácsi? – Majd feleúton átadom. Csikasz most már megbarátkozott Gyula közelségével, és csak akkor nézett rá idegenkedve, amikor Tutajos megsimogatta. Csikasz megállította farkát a. szüntelen és gyönyörteljes telegrafálásban. – Nem bántalak, Csikasz, igazán csak vicc volt… – Jó, jó – jelzett vissza a kutya –, elég buta vicc volt, csak úgy belerántani – de gerincén a barátság meleg hullámai szaladtak végig. Még nem voltak a feleúton, araikor az árva kis szárcsák jöttek szemben, de csak ketten. A legkisebb hiányzott. – Lii… liii… Matula azonnal átevezett a túlsó part mellé, és leheletcsendesen mozgatta a lapátot. – Hát tik? – Liii… liii – bókoltak a kis madárkák –, már csak ketten vagyunk. Szabad lefelé menni? – Most már tudom, mit vitt az a büdös kánya. Tutajosban gyilkos harag hullámzott. – Meglesem, ha addig élek is! – Hát nem ártana elpusztítani, mert igazán csak kárt tesz, ámbár mit csináljon? A kis szárcsa is jobban vigyázhatott volna magára. Na itt a feléül. Csikasz hevesen üdvözölte gazdáját, Tutajos pedig kézbe vette a lapátot, s mivel a nyél síkos volt, egy kis gondolkodás után szerényen a markába köpött. (Ha ezt Kengyel látta volna!…) De az evezőnyél nem csúszkált tovább, s a csónak is lényegesen egyenesebben siklott, mint jövet, pedig most a lassú folyással szembe mentek. – Pedzi már – bólintott Matula –, csak ne sajnálja a markát, és ne kapkodjon. Gyula tehát nem sajnálta a markát, és nem kapkodott. – Nem sietünk, nem késünk el semmiről. Csak nyugodtan és csendesen. Ha fáradt, pihenjen. Most sokkal könnyebben ment a csónak, és amikor a kezdetleges izmok ernyedten és elkeseredetten tiltakoztak a további gyötrelem ellen, Tutajos maga mellé fektette az evezőt. – Kicsit pihenek… – Okosan. Nem hajt a török bennünket. Meg kell mondani a dolgokat úgy, ahogy vannak – gondolta a fiú –, s akkor nincs kapkodás, és rendben van minden. Ha elfáradtam, hát elfáradtam – ez a valóság, s a valóság mindig igazság is. Ki szólhatna ellene? Persze hogy “nem hajt a török”, s a fiú arra gondolt, hogy ez a szólásmondás majd fél évezredes, amikor ezen az áldott, békés tájon, igenis, hajtotta a török a szegény magyar népet, rabszíjon, mint a jármos állatot, s akkor is ugyanaz a nap nézte a kínlódást, ugyanígy bukott le a messzeségek tengerébe, és nem jött utána csak sötétség, holnaptalan, csüggedt borulat az égen s a szívekben. Kezébe vette az evezőt. – Mikor nézzük meg Tüskevárt, Gergő bácsi? Arról jutott eszembe, hogy azt mondta: nem hajt a török. – Majd valamelyik nap. Holnap nagytakarítást csinálunk, mert a vendég, az vendég… – gondolkodott kicsit az öreg: – Magának azért nem csináltam semmit, mert maga nem vendég. Érti, ugye? – Nagyon, Gergő bácsi, ámbár eleinte nem éreztem úgy, mint most, hogy itthon vagyok. – A jót is szokni kell – bólintott Matula –, mert hiába a libacomb, ha nem harap bele az ember. A dévért majd megnézzük a haltartóban, él-e még, mert az ilyen keszegféle hamar elpusztul a hálóban. Ha nem él, mindjárt felpucolom, aztán fogjon még hozzá, amit tud. A dévér persze hogy nem élt. Matula berántotta a haltartó hálót a csónakba, s a halat ott a deszkán gyorsan megtisztította. – Ne felejtse el, hogy az élő halnak élete, döglött halnak meg halála a víz. Különösen ilyen melegben. Ha a hal elpusztult, azonnal ki kell venni a vízből, megtisztogatni, kibelezni, szárazra törülni, valami ruhába betakarni és hűvösre tenni, de legalábbis árnyékba. Sokkal tovább jó a húsa, mintha vízben hagyta volna. Ott kötünk ki, ahol a rákok voltak, megnézzük, maradt-e még. A csónak döccenve orrolt a partnak, és Tutajosunk fáradtan, sajgó tenyérrel, kiégett izmokkal, de nagy megelégedéssel tette le a lapátot. – A puskát egy patronnal itt hagyom, mert látom, tud vele bánni, és valaki megtanította, hogy a puska nem lőcs, és úgy kell mindig kézbe venni, mintha töltve volna, és száz ember állna körülötte. – Ezt mondta István bácsi is… – Gondoltam. Tudja mit, Gyula: két patront hagyok… Matula ezt úgy mondta, mintha magas kitüntetést akasztott volna Tutajos mellére, és Tutajos úgy is érezte ezt. Ha ezt az osztály látná!! “… a puska állandóan mellettem feküdt a parton – mondta Bolhának gondolatban –, mert akármi jöhetett. Lőszer mindig volt elegendő… különösen egy nagy barnakányára fájt a fogam…” És ekkor… – Juj! – sóhajtott Tutajosunk – jujujuj… – a megálmodott, testes ragadozó ott vitorlázott az orra előtt; nyilván a kis szárcsákat kereste. Matula már elment, a puska a földön, mellette a két patron, és Gyula megbűvölve nézett a villás farkú szép ragadozó után. Csak nézett, és “tisztesség ne essék”, mérgesen beleköpött a vízbe. “Látod Tutajos, milyen marha vagy! Álmodozol, hogy így fájt a fogad, meg úgy fájt a fogad a kányára, hát most fájhat a fogad!” “… különösen egy barnakányára fájt a fogam, és – nézd, Bolha, bevallom – már előre elgondoltam, hogy mit fogok neked mondani, és – elhülyéskedtem. Ott ment el előttem a kánya öt lépésre, akkora volt, mint egy tehén, a puska a földön, és én csak bámultam, mert gondolatban veled beszélgettem. Ez az igazság, Bolha…”

Forrás: http://www.orczyanna.hu/kotelezok/tuskevar.pdf